30. fejezet

Sziasztok!

Bocsi, bocsi, és még egyszer bocsi, hogy most hozom az új fejit. Igen, tudom, hogy tegnapra ígértem, de nem úgy jött ki az időm. De az a fontos, hogy már itt van, és olvashatjátok.

Most válaszolok a komikra:

Orchidée: Örülök, hogy tetszik a történetem és köszönöm a dicséretet. A te történeted is nagyon szuper, én meg olyat nem tudnék írni, mint te. Remélem, ezután is olvasol :DDD Az oldaladat meg kitettem a listámba.

GG: Azért Erick szemszög volt, mert most éreztem úgy, hogy itt az ideje, egy kicsit belepillantani az ő világába is. Nem akartam több fejezeten keresztül a „múltat” leírni, ezért is tartott kicsit tovább összehozni ezt a fejezetet. Jól emlékszel, kimaradt a festékes jelenet, de még lesznek hasonló történések :DDD

Tina: Köszönöm, próbálok néha egy kis színt belevinni a történetbe. Elárulom, lesz még Erick szemszög. Eddig azért nem volt, mert még nem volt itt az ideje.

OneGirl: Igen, szerelem volt első látásra :D Ahogy már írtam, nem fog kelleni nélkülöznötök, mert lesz még Erick szemszög. Ilyen Ericket én is elfogadnék, nekem is jól jönne J Hogy hol lehet ilyen pasikat találni, nem tudom, de ha megtalálom, szólok. De ha te előbb találsz, akkor tudod, én vagyok az első, aki tudni akar róla :DDD

(L)Mano(L): Próbálok hosszú fejiket összehozni, mivel hetente egyszer van csak friss. Hogy Annie találkozni-e fog Erick exével…. Hm, nem is tudom, talán… vagy nem? Majd kiderül.

Most már nem is húzom tovább az időt. Itt a kövi rész, jó olvasást hozzá, és várom továbbra is a véleményeteket.

Pusszancs

Szusi

Annie szemszög

Nem tudom mióta lehettünk az ágyban, de az eltelt időt nem alvással töltöttük, az biztos. Szerintem, még maradtunk volna, ha a gyomrom nem kezd el korogni.

-          Azt hiszem, fel kéne kelnünk – szólalt meg Erick, kezét pedig a hasamra tette. – Éhes vagy.

-          De hisz nemrég reggeliztünk, nem lehetek még éhes. – csodálkoztam, mire megint morgott egyet a pocakom. Erick eközben a telefonjáért nyúlt, hogy megnézze hány óra.

-          Hát szivem, - vakarta meg a fejét. – a nemrég öt órával ezelőtt volt.

-          Hogy miii??? Mennyi az idő? – kaptam ki a kezéből a telefont, hogy meggyőződjek én is az időről. – Délután három óra van. Te úr isten, a fél napot az ágyban töltöttük. – pattantam fel az ágyból.

-          De nagyon fontos elfoglaltságunk volt. – Erick is felkelt, hátulról átölelt és a nyakamba csókolt. – Most mond azt, hogy nincs igazam?

-          De, igazad van. Ez elengedhetetlen tevékenység volt. – csuklott el a hangom, mivel az én szexistenem olyat művelt a kezeivel, hogy nem tudtam tiszta fejjel gondolkozni. De muszáj volt minden erőmet összeszednem és eltolnom magamtól. – De most itt fejezzük be. Minden erőmet kiszívtad, nem mintha ellenemre lenne, de újra fel kell töltődnöm, és azt kezdhetnénk egy késői ebéddel. – megfordultam az ölelésében és ránéztem, mintha csalódottságot láttam volna a szemeiben. – Ígérem, utána folytassuk. – rámosolyogtam és állon csókoltam.

-          Reméltem is! Na, nyomás, zuhanyozz le, addig én telefonálok egyet. – rácsapott a fenekemre, mire én fenékriszálva elindultam a fürdőbe. Hallottam, ahogy nagyot nyel, ezek szerint végigkövette a mozdulatsort. Az ajtóban még visszafordultam, és kacéran rákacsintottam. A látvány magáért beszélt, szájtátva állt ott, kezében a telefonnal.

-          Bestia, ezért még kapsz. – nyögte ki, majd a füléhez emelte a telefonját, én meg elvonultam zuhanyozni.

Elég hamar elkészültünk. Én egy egyszerű nyári ruhát vettem fel és egy szandált, mivel kint nagyon meleg volt. Hajamat copfba fogtam, még egy kis szempillaspirált tettem magamra és voalá, már is kész voltam. Erick se vitte túlzásba a kiöltözést, fehér halászgatya, egy tengerészcsíkos galléros rövid ujjú póló és egy strandpapucs volt az összeállítás. Mindketten még felvettük a napszemüvegünket és már indultunk is. Nem hívtunk taxit, mert a hely, ahova mentünk húsz percre volt még gyalog is. Ahogy így sétáltunk, Erick megfogta kezemet, és összekulcsolta az ujjainkat. Nagyon meglepődtem ezen a lépésén, mivel nyilvános helyen nem viselkedtünk még így, nem mintha sok lehetőségünk lett volna rá, Meg tudtommal azt beszéltük meg, hogy a kíváncsi szemek előtt titkoljuk a kapcsolatunkat, ameddig csak tudjuk. Erick felém fordította a fejét, és rám mosolygott. Én is viszonoztam a mosolyát, majd az összekulcsolt kezünkre vettem egy pillantást. Erick követte a tekintetemet, és rájött mi járhat a fejemben, ha csak nem gondolatolvasó.

-          Szeretlek, és nem akarom tovább titkolni, hogy az enyém vagy, hozzám tartozol.

-          Én is szeretlek, de mi lesz a sajtóval? Én félek egy kicsit. Tudom, hogy elkerülhetetlen, hogy előbb vagy utóbb a nyilvánosságra kerül a kapcsolatunk.

-          Nyugi kicsim, nem kell félni. Mielőtt iderepültem volna, egy hosszú beszélgetésem volt Johnnal, és támogatja a döntésemet. Szerinte se kell semmitől tartanunk, minden csoda csak három napig tart. Lehet, a mi esetünkben három hónap lesz. – mondta halál nyugodtan, de az utolsó mondatot már csak halkan fűzte hozzá, de én így is meghallottam és ijedten néztem rá. – Nyugi, nem vagyok én olyan nagy sztár, akinek bujkálnia kellene, vagy álcáznia kellene magát. Én csak egy együttes énekese vagyok, nem pedig egy híres filmszínész.

-          De akkor is előszeretettel cikkeznek rólatok. Az elmúlt négy hétben mindig volt valami hír rólad vagy a bandáról. – próbáltam ellenkezni vele.

-          Ez így is lesz, hisz muszáj interjúkat adnunk, de a magánéletünk mindenki számára tabu. Ahogy eddig én se, úgy a többiek se nyilatkoztak a magánéletükről.

-          De hisz Sara és Chris, illetve Alison és Matt kapcsolata nyilvános mindenki számára, mindenki tudja, hogy együtt vannak.

-          Igen, hisz nyíltan felvállalják kapcsolatukat, de ha a kapcsolatukról kérdezik őket, mindig kijelentik, hogy a magánéletük nem tartozik a nyilvánosság számára. Annyit mondanak csak, hogy együtt vannak, boldogok és szeretik egymást, de semmi többet, ennyivel le is zárják a kérdést. – magyarázta. Maga felé fordított, állam alá nyúlt, hogy a szemébe nézzek. – Mi is ezt fogjuk tenni, rendben? – bólintottam.

-          Három hónap? Három hónapig a sajtó kereszttüzében leszünk? Ez most komoly? – hitetlenkedtem.

-          Gyere! – tárta ki a karját, én meg örömmel bújtam az ölelésébe. – Kibírjuk, majd csak túl leszünk rajta. – megpuszilta a fejem búbját. – Nem tehetek róla, hogy ilyen jóképű vagyok. – fűzte hozzá, és belemosolygott a hajamba. Most mi van? Kibontakoztam az öleléséből és felvont szemöldökkel ránéztem.

-          Neked aztán nem kicsi az egód.

-          Most mi van? A pletykalapok szerint én vagyok az ügyeletes szépfiú. – húzta ki magát, rám nézett, majd megrebegtette szempilláit, miközben fülig ért a vigyora. Most ennek álljon valaki ellen? Persze hogy nem tud, ahogy én sem. Ez a pasi ellenállhatatlan, elolvadok tőle, és ki is használja, de rendesen.

-          Te nem vagy semmi. – nevettem el magam. Az emlegetett magához húzott és megcsókolt, amit örömmel viszonoztam. – Na de menjünk, mert majd kilyukad a gyomrom.

A hátralévő utat nevetve tettük meg, és kéz a kézben, nem törődve a kíváncsi szemekkel, mert voltak ilyenek, nem sok, de voltak, akik végignéztek párosunkon, jobbára fiatal csitrik. Hogy én ezen miért is nem lepődöm meg? Most biztos ezerrel nyomják a mobiljukat és twittereznek, hogy látták Erick Russelt Los Angelesben egy lánnyal kézenfogva sétálni.

Az étteremhez érve a kinti teraszon ültünk le. A pincér azonnal a kezünkbe nyomta az étlapot. Nekem nem kellett sokat gondolkoznom, hogy mit rendeljek, mert már tudtam, hogy őzpecsenyét kérek áfonyaszósszal és hasábburgonyával. Mivel Breevel elég gyakran járunk ide, ezért tudtam, hogy ezt nagyon finoman készítik el. Erick kigúvadt szemekkel hallgatta végig rendelésemet, majd ő is ugyanazt rendelte, mint én.

-          Te ezt meg fogod enni? – kérdezte hitetlenkedve.

-          Most mi van? Éhes vagyok, meg szeretem a vadhúst. – gyorsan körülnéztem, hogy hányan figyelnek ránk, de szerencsére senki, így közelebb hajoltam Erickhez. – A fél napot átszeretkeztük, kell az energia estére. – Erick nagyot nyelt.

-          Csak nehogy megvadulj a vadhústól. Nem mintha ellenemre lenne egy vadmacska. – most rajtam volt a döbbenet.

-          Ha én megvadulok a hústól, akkor te is, hisz te is ugyanazt rendelted, mint én, tigrisem.

Reagálni már nem tudott, mert pont ekkor érkezett meg a pincér a rendelésünkkel. Nagyon finom volt, remek választás volt. Evés közben nem sokat kommunikáltunk a másikkal, mindketten az étellel voltunk elfoglalva, ami nem is csoda, ha a farkaséhségünket nézzük.

Azért lopva körül, körül néztem, hogy valakinek feltűnt-e már párosunk, vagyis jobban mondva Erick. Néha elkaptam egy-egy tekintetett, de amikor észrevették, hogy észrevettem őket, gyorsan elkapták tekintetüket rólunk. Volt, aki mobiljával lefényképezett minket, ami nem tetszet nekem, de nem tehettem ellene semmit. Nem mehetek csak úgy oda hozzájuk, téphetem ki a kezükből a telefont és törölhetem ki a képeket. Pedig milyen jó lenne… Egy nagyot sóhajtottam, amit az én tigrisem észre is vett.

-          Mi a baj kicsim? – kérdezte két falat között.

-          Semmi különös, csak az előbb fényképeztek le a rajongóid – és a fejemmel az illetékesek felé böktem. Erick követte tekintetemet, hátrafordult, majd vissza és folytatta tovább az evést, miközben kuncogott. Bennem meg felment a pumpa. – Örülök, hogy ilyen viccesnek találod a helyzetet. – dünnyögtem

-          Most sírjak? – nézett rám.

-          Talán. – mondtam ki az első szót, ami eszembe jutott. – Téged ez nem idegesít? Mert engem nagyon, hogy még enni se tudok nyugodtan. Mikor Londonban voltunk, ilyen nem volt, vagy csak én nem vettem észre?

-          Csak te nem vetted észre. Majd hozzászoksz, nem kell tudomást venni róluk. Ilyenek mindig is voltak és lesznek is. Amúgy nekünk, európaiaknak – mutat magára – más a perspektívánk, mint nektek, amerikaiaknak. – mutat rám.

-          Ezzel mire akarsz célozni, hogy mi valami különcök vagyunk?

-          Nem, dehogy. Nálunk nincs ilyen nagy felhajtás, mint nálatok. Itt az emberek mindennek nagy feneket keltenek, főleg, ha egy híresebb emberről van szó. Szó szerint megőrülnek, még arra is kíváncsiak, hogy egy nap hányszor van orgazmusa.

-          Miért, egy nap hányszor? – kérdeztem tőle kíváncsian.

-          Annie! – förmedt rám. – Én most komoly dolgokról beszélek.

-          Én is. – jelentettem ki határozottan. – Szóval?

-          Te nő! – sóhajt fel színpadiasan és felnéz. – A sírba viszel. Előbb még ki voltál akadva, hogy lefényképeztek minket, most meg arra vagy kíváncsi, hogy mennyi az annyi. Így igazodjon ki valaki egy nőn. Miért vagytok ti ennyire bonyolultak? – tette fel a költői kérdést.

-          Dehogy vagyunk bonyolultak, csak ti férfiak nem értetek hozzánk, mivel a használati utasítás hozzánk nem csak üres lapokból áll, mint a tiétek. – magyarázom neki el, de alig bírom visszatartani a nevetésemet.

-          És kaphatok egy példányt? Mert úgy látszik az enyémet elvesztettem, és most nagyon jól jönne. – néz rám komoly arcot vágva. Kész, vége, eddig bírtam nevetés nélkül, mert most már fetrengtem a röhögéstől, nem a szó szoros értelmében. – Örülök, hogy ennyire viccesnek találod a dolgot, de nem lehetne egy kicsit halkabban? Az egész étterem minket néz. – gyorsan rendeztem vonásaimat, körülnéztem, és megpróbáltam komoly arccal folytatni az evést, mire Erick elnevette magát. Ránéztem és engem is elkapott újból a nevetés.

Miután jól laktunk, rendeztük a számlát, ami körül egy kis vita alakult ki, mivel a felét ki akartam fizetni, de Erick nem engedte, így végül ő győzött. Majd visszaindultunk a lakásba. Ahogy így kézenfogva sétáltunk, szembe jutott, hogy még nem válaszolt a kérdésemre.

-          Szóval, egy nap hányszor? Még nem válaszoltál.

-          Mi hányszor? – kérdezte vissza, majd leesett neki, hogy mit is kérdeztem. Megállt, felém fordult. – Már azt hittem elfelejtetted. – megráztam a fejemet válaszképpen. – Nézzük csak. Mivel most – elővette a nadrágzsebéből a telefonját – délután öt óra van, és a napnak még koránt sincs vége – rám kacsintott, tudatva velem, mik a tervei, ha hazaértünk. Nemem meg kiszáradt a szám, és gombóc nőtt a gyomromba, ahogy erre gondoltam. – szóval, a válaszom sok, nagyon sok. – fejezte be az elkezdett mondatot. – Remélem, kielégítő választ kapott a kisasszony.

-          Nagyon is kielégítőt, uram. – derekamnál fogva magához vont és egy olyan csókban forrtunk össze, hogy a lábam beleremegett.

Torokköszörülésre lettünk figyelmesek, és hogy valaki megkocogtatta Erick vállát. Azonnal szétrebbentünk az ijedségtől. Két tizenéves lány állt velünk szemben. Elnézést kértek, hogy megzavartak minket és megkérdezték, hogy kérhetnek-e Ericktől autogramot. Nem voltak tolakodóak, nagyon kedvesek és udvariasak voltak. Megkérdezték, hogy mikorra várható az együttes új albuma. Szerelmem örömmel válaszolt a feltett kérdéseikre, még egy közös fotót is csináltam róluk. Miután megkapták az autogramjukat, további szép napot kívántak nekünk és elmentek. Összemosolyogtunk, hogy azért vannak nagyon kedves rajongók is.

Amikor indulni akartunk egy csapat sikoltozó lány rohant le minket, úgy 20-25-en lehettek. Hát ennyit a nyugodt sétáról. A hír, hogy Erick Los Angelesben van, futótűzként terjedt a rajongók között. Csoda, hogy még az újságírók nem jelentek meg. De ami késik, az nem múlik…

Mikor megláttam a tömeget körülöttünk, megijedtem. Erick észre is vette, mert megszorította a kezemet, és szorosan maga mellé húzott. Én meg amennyire csak lehetett, olyan közel bújtam hozzá. A lányok meg csak sikoltoztak, sikoltoztak, mind aláírást, fényképet akart, és ugyanazt kiabálta. „ Imádunk Erick Russel! Te vagy a kedvencünk! Mikor fogtok Amerikában koncertezni? Az együttes többi tagja is itt van? Mikor jöttél Los Angelesbe? Meddig maradsz? Fellépésetek lesz, vagy csak kikapcsolódni jöttél?....”

A rajongók annyira tolongtak, lökdöstek, hogy sikerült elszakítaniuk Ericktől. Egy-kettő jól oldalba is vágott, vagy rálépett a lábamra. Legszívesebben bevetettem volna az önvédelmi tudásomat, de nem alacsonyodok le olyan szintre, hogy az utcán kezdjek el verekedni. De elgondolásnak nagyon jó volt. Ha már nem verhetem péppé ezt a sikoltozó bandát, azért egy-kettőt oldalba vágtam, de csak véletlenül.

Nagy nehezen sikerült kiverekednem magam a tömegből, mindkét lábam nagyon fájt, agyontaposták. Néztem Ericket, hogyan birkózik meg a rajongóival. Szegénykét nem irigylem, és mindehhez jó pofát is kell vágnia. Ilyenkor érzem szerencsésnek magam, hogy nem vagyok híres személyiség.

A kezdeti roham lecsillapodott, már csak pár lány állta körül Ericket. Ahogy elnéztem őket jól elvoltak, valamiről nagyon jól elcsevegtek, mert mindannyian nevetgéltek, még a sztár is. Autogramot már nem osztogatott, gondolom, mindannyian büszke tulajdonosai egynek. De akkor miért nem hagyják már békén, és Erick miért nem jön? Ez szép, mondhatom. Én itt álldogálok egyedül fájós lábakkal, és agyonvert oldalbordákkal, ő meg rám se hederít, hogy hol vagyok, élek-e még, vagy mi van velem. Nem, őfelsége a kis tinikkel trécsel és röhög.

Amikor meglátom, hogy mindkét oldalán a karjába csimpaszkodva lóg egy-egy csitri, elöntötte az arcomat a vér, csak úgy forrt bennem a düh, és talán a féltékenység is, de a düh sokkal jobban. Ezt már nem hagyom ennyiben. Közelebb megyek hozzájuk.

-          Khm. – köszörülöm meg a torkomat, mire minden szempár rám szegeződik. A lányok kicsit furán vizslattak, Erick szája mosolyra húzódott, és a szemei… Nem Annie, erősnek kell lenned. – Elnézést, hogy megzavarom a bájcsevejetek, de Erick, ha nem gond, én mennék. Még be kell fejeznem a cikkemet. Ha gondolod, jössz, de amint látom elvagy. – a kis rajongók győzelemittasan néztek rám. – Szóval vissza találsz a lakáshoz egyedül is? – kérdésem hallatán minden szempár a kérdezettre szegeződött, mindenki kíváncsian várta a válaszát, ahogy én is.

-          Nem, nem maradok.  – mindenki nagyon csalódott lett, kivéve engemet. – Lányok, örülök, hogy összefutottunk, remélem, eljöttök majd a koncertünkre. – rájuk mosolygott, mire minden lány ott olvadozott, és megígérték, hogy ők az első sorban fognak lenni. – Kicsim mehetünk. Sziasztok.– köszönt el tőlük és nyúlt a kezem után. A megdöbbent rajongók nagy nehezen elhápogtak egy hellót. Én meg magamban elkönyveltem az első győzelmemet.

A hátralévő utat csendben tettük meg. Erick próbált beszélgetésbe elegyedni velem, de nekem semmi kedvem nem volt. Még fel kell dolgoznom a történteket. Biztos voltam benne, hogyha választania kellene, velem jön haza, vagy a rajongókkal marad, engem fog választani, de ennyivel még nincs lezárva ez a dolog. Nem is az zavart, hogy végigtapostak a lábamon, hanem, hogy ott beszélgetet velük, és engem figyelmen kívül hagyott. Ez mindennél jobban fájt. Meg ez az egész esemény váratlanul ért, nem voltam rá felkészülve.

A lakásba érve ledobtam a táskámat, és a szandálomat is csak lerúgtam magamról, majd leültem a legközelebbi fotelba, és a lábamat kezdtem el masszírozni. Erick leült mellém, de egyikünk se szólt egy szót se. Szerintem, észrevette, hogy kicsit feszült vagyok. Ez a pár percig tartó csend hosszú óráknak tűnt, majd Erick törte meg.

-          Hagyd, majd én megmasszírozom a lábadat. – nyúlt a lábamért, de nem engedtem neki.

-          Köszi, de egyedül is megy. – mondtam neki kimérten.

-          Most mi bajod van? Egész úton hazafelé ilyen voltál.

-          Milyen?

-          Ilyen… Á, hagyjuk. – állt fel idegesen.

-          Nem, nem hagyjuk. Ha elkezdted, fejezd is be. – csattantam fel.

-          Egész úton egy szót se szóltál, látom rajtad, hogy valami bajod van, feszült vagy. Mi történt? Talán a rajongók miatt van ez ugye? – bingó, talált. Így legyen ötösöd a lottón. – De hisz nem csináltak semmit, csak aláírást kértek. – értetlenkedett.

-          Veled lehet, nem, de az én lábamat agyontaposták, és jópárszor oldalba is vágtak. De még ha csak ez lett volna, ezt kibírom.

-          Miért, mi történt még? – kérdezte meglepetten.

-          Még te kérdezed? Miután a „veszély” elmúlt, – rajzoltam macskakörmöket a levegőbe. – és az a pár lány, aki ottmaradt, úgy beszélgettél velük, mint a régi ismerősökkel.

-          Ők a rajongóim, nem hagyhattam csak úgy ott őket. Ez a nagy bajod, hogy nem bunkóskodtam velük?

-          Nem. Ott nevetgéltél velük, azzal se törődve, hogy mi van velem, hogy hova tűntem mellőled.

-          De hisz nem egy tömeg rohamozott meg minket, csak pár ember, és nem vesztél el. Meg a kötelességemet teljesítettem.

-          Értem, szóval az a kötelességed, hogy nevetgélj a rajongóiddal?

-          Te bolond vagy. Te nem vagy normális. – jött a nagy megállapítás a részéről.

-          Kösz. – pattantam fel a fotelból és indultam meg a szobám felé. – Ha bolond vagyok, és nem normális, akkor miért vagy még mindig itt? Menj a rajongóidhoz, hisz ez a kötelességed, biztos, tárt karokkal várnak már rád. – csaptam be magam után az ajtót. Hülye bunkó!...