43. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a kövi részt. Ez most kicsit rövidebb, mint az előzőek szoktak lenni, de legalább időben hoztam :D Kicsit depisre sikerült, legalább is számomra az. Remélem, azért nektek tetszik. Kérlek titeket írjatok véleményt, mert kicsit kétségbe vagyok esve, hogy jó irányba tart-e a történet.

Pusszancs

Szusi

U.I.: A továbbiakban lehet, hogy ilyen rövid fejiket fogok tudni csak hozni. Mivel eddig szombatjaim szabadok voltam (fiam az exemnél van olyankor), így akkor tudtam írni. De most már azok se szabadok, mivel tanítani fogok (matek, kémia), vagyis pontosabban korrepetálni két diákot. Azért megpróbálok időt szakítani az írásra is, és nem elhanyagolni.

Idegesen lapoztam fel a kezemben lévő újságot a 23. oldalon, ahol még több képpel szembesültem és egy cikkel. Azonnal a cikkre vetettem magam, hogy megtudjam, miről van szó.

Külön utakon?

Míg Annie Wilmer Los Angelesben koptatja az iskolapadot, addig barátja Erick Russel félrekacsingat. Ugyanis a Band of Angel énekesét egy hölgy társaságában látták Liverpoolban a Hotel Indigoban, ahol az együttes megszállt egy koncert erejéig. Több szemtanú látta a párost még a koncert előtti sajtótájékoztatón összeölelkezni, majd az este folytatódott a hotelban. Ahogy a képek is bizonyítják, nagyon közeli kapcsolat van köztük. A történet itt nem ért véget, mert a hölgyet látták a koncerten, és a koncert után az együttes öltözőjébe belépni, amit az egyik ott dolgozó is megerősített.

Most mindenkiben felmerül a kérdés, hogy hol van, és mit szól a történtekhez Erick jelenlegi barátnője, Annie, akivel alig egy hónapja vállalták fel a nyilvánosság előtt a kapcsolatukat. Akkor még mindenki azt hitte, kapcsolatuk szilárd lábakon áll, és az összeköltözést fontolgatják, de most úgy néz ki, a nagy távolság megpecsételte kapcsolatukat. Eddig tartott volna a nagy szerelem?

Próbáltuk Ericket utolérni, hogy nyilatkozzon a hírrel kapcsolatban, de nem sikerült utolérnünk. Jelenleg külföldön tartózkodik, ahol is az új albumukat promotálja az együttessel.

Miután elolvastam a cikket, megnéztem a képeket. Az egyiken mi voltunk Erickkel, aminek a közepén egy nagy kérdőjel volt. A többi képen Erick volt a számomra ismeretlen lánnyal. Az egyiken egy asztalnál ültek, gondolom a hotelban, és fogták egymás kezét. A másikon meg ölelkeztek, mint két szerelmes. Nem akartam hinni a szememnek, amit láttam. Még egyszer elolvastam a leírtakat, de még mindig hihetetlen volt számomra, pedig a képek nem hazudnak, alátámasztják az olvasottakat.

Ez az egész hidegzuhanyként ért. Most nem tudom, minek higgyek, a szívemnek vagy az eszemnek vagy a szememnek? A szívem azt súgja, nem történt semmi se, van rá magyarázat. Az eszem egy része is ezt mondja, de ott vannak a képek, amiket mindkét szememmel jól láttam. Ha legalább Erick említette volna, hogy kivel találkozott, akkor valamivel nyugodtabb lennék. De nem, Ő nem említett semmit, csak annyit, hogy egy régi ismerősébe futott. Hát ezek szerint az a régi ismerős egy nő. De ki ő és milyen kapcsolat fűzi őt az ÉN pasimhoz? Olyan rossz ez a bizonytalanság. Ha legalább gyakrabban lennénk együtt, akkor nem kételkednék ennyire, de nem, hat hete, hogy nem láttam, és az rengeteg idő.

Leghosszabb idő, amit külön töltöttünk az is csak négy hét volt. És ha belegondolok, még legalább ennyi ideig biztos, hogy nem látom. Ha csak valami csoda folytán nem fejezem be hamarabb a vizsgákat. Eddig úgy volt, hogy New Yorkban már én is csatlakozom hozzájuk, de úgy néz ki, még se, mert a vizsgák időpontjai keresztbehúzták a számításaimat. Itt már csak a csoda segíthet, és a tanár, hogy korábbra is tesz időpontot.

Összecsuktam az újságot és egy szó nélkül visszaadtam Amynek, majd halál nyugodtan kitöltöttem a maradék ásványvizet az üvegből a poharamba. Kényelmesen hátradőltem a székemben, kezemben a poharammal, amiből jó nagyot kortyoltam. Három kíváncsi szempár fürkészet engem, én meg nem törődve velük próbáltam beszélgetésbe elegyedni velük, hogy az ő vizsgájuk hogyan sikerült.

-          Annie, minden rendben? Nem is mondasz semmit a cikkre? – aggódva kérdezte tőlem drága barátnőm, Bree.

-          Mit mondjak rá? – kérdeztem tőle felhúzott szemöldökkel. – Van egy cikk, amiben arról írnak, hogy a pasim egy másik nő társaságát keresi, aki nem én vagyok, és ezt még képekkel is bizonyítják. Ehhez mit lehet hozzáfűzni?

-          De ugye tisztában vagy vele, hogy ez az egész hazugság? Erick soha nem csalna meg téged. – győzködött Caty.

-          Honnan tudod? – kérdeztem tőle, és előrehajoltam a székemben. – Ott voltál velük, hogy tudod, mi történt pontosan? – Caty megrázta a fejét. – Na, látod. – dőltem újra vissza. – Láttátok ti is a képeket, látszik, hogy elég közeli kapcsolatban vannak.

-          Annie, te magad is tudod, hogy az ilyen lapok szeretnek valótlanokat állítani. Sikerült Ericket lencsevégre kapniuk egy elég félreérthető helyzetben, amihez ilyen szép kis mesét kreáltak. Lehet, hogy egy rokon, vagy egy közeli ismerős, nem tudhatod. Addig ne ítélkezz, amíg Erick szájából nem hallod az igazságot.

-          Tételezzük fel, hogy nektek van igazatok. De nem gondoljátok, hogy erről tudnom kellett volna? Hisz a képek elég kompromittálóak, és Erick egy szóval se említette, hogy egy lánnyal találkozott volna, pedig a Liverpool-i koncert előtt és után is beszéltünk egymással. Amúgy meg, a képek egy hete készültek, és ne mondja azt nekem senki, hogy csak itt Amerikában láttak napvilágot.

-          Hát erre nem tudok mit mondani, de biztos van erre is magyarázat. – próbáltak még mindig meggyőzni az igazukról.

-          Ugyan már, hagyjuk az egészet. – álltam fel a helyemről. – Bree kifizeted az enyémet is? – bólintott. – Majd otthon megadom. Én mentem, ki kell szellőztetnem a fejemet. Sziasztok. – azzal megfogtam a táskámat és otthagytam őket.

Hogy ki voltam-e bukva? Igen, határozottan. De nem a lányokra, ők nem tehettek semmiről, ők csak segíteni akartak nekem. Meggyőzni, hogy nem úgy van ez az egész, mint ahogy azt az újság írja. De győzködniük se kellett volna, mert valahol úgy érzem, hogy ez az egész kamu. Engem csak az zavar, hogy Erick még csak meg se említette a dolgot, mert szerintem Ő is látta ezeket a képeket. Ahogy itt Amerikában, ugyanúgy Angliában is megjelentek ezek a képek, hisz onnan indult az egész. Ha Erick nem is látta a képeket, mert el volt foglalva, de John biztos, hogy értesítette róla, hisz állandóan figyelemmel kíséri a médiát. Legalább azt megtehették volna, hogy figyelmeztessenek, mire számítsak. Erre mi történik? Itt állok leforrázva a történtek előtt. Mindenki jót röhög rajtam a hátam mögött, és ujjal mutogatnak rám. Ez az, ami miatt ki vagyok bukva.

Észre se vettem, de már a lakás bejárati ajtaja előtt álltam, és próbáltam kinyitni az ajtót. Belépve a lakásba a táskámat csak ledobtam az előszobában, és bementem a szobámba, hogy átöltözzek valami kényelmesebbe. Miután átöltöztem, leültem a laptopom elé, és megnéztem az e-mailjeimet, de nem jött semmi levelem. De mire is számítottam? Greg kijelentette, hogy a vizsgaidőszakban nem kér belőlem, nem bíz rám semmi feladatot, szerinte a vizsgák fontosabbak most. Más meg nem ír nekem, még Erick sem. A koncertek miatt, csak ritkán van ideje, és akkor inkább felhív, de annak is már több napja, hogy beszéltünk, pontosabban három napja. Ha jól emlékszem, Berlinben lesz a következő koncert és ma vagy tegnap érkezhettek meg. Ha lesz ideje, úgy is felhív, én nem fogom zavarni. Meg amúgy is, most nem is akarnék vele beszélni, még ideges vagyok a történtek miatt.

Elővettem a következő vizsgából a jegyzeteimet, leültem az ágyba, fülembe dugtam az Ipod-omat, és senkivel és semmivel sem törődve nekiálltam tanulni. Próbáltam kizárni a gondolataimat, és csak a tananyagra koncentrálni, ami a megnyugtató zenének köszönhetően sikerült is. Nem tudom mennyi ideje ülhettem így, mert annyira elmerültem a tanulásban, hogy észre se vettem, hogy mikor jött be a szobába a bátyám. Csak azt tudatosítottam, hogy kikapja a fülemből a füldugót.

-          Hé, mi a … - folytattam volna szitok áradatot, de mikor ránéztem, inkább visszahőköltem.

-          A füleden ülsz? – ordított velem szikrákat szóró szemekkel. – Már vagy tíz perce ordibálok neked, hogy vedd már fel azt a kib*szot telefont, ami egyfolytában csörög, de te a füleden ülsz. Nem tudok tőle pihenni. – dobta le a mobilomat az ágyra.

-          Elnézést, ha megzavarta a telefonom a művészúr délutáni sziesztáját, és elnézést azért is, hogy tanulni mertem. – válaszoltam epésen, nem volt kedvem vele jópofizni.

Az ágyon lévő készülékért nyúltam, és megnéztem ki keresett. Mikor megláttam a kijelzőn a tíz nem fogadott hívást és a két üzenetet, meglepődtem, de azon még jobban, hogy az összes egy személytől volt, Ericktől. Nem mertem megnyitni az üzenetet. Féltem, de magam se tudom, pontosan mitől. De azért a kíváncsiság ott bujkált benne, hogy vajon mit írhatott. Nagy levegőt vettem és megnyitottam az első kis borítékot.

Kicsim még a vizsgán ülsz? Majd ha végeztél, csörögj rám, hallani akarom a hangodat. Nagyon hiányzol. E.

Ezen az üzeneten elmosolyodtam, akaratlanul is. Hiányzom neki. Ez az egy kis szócska is a szívemet melengeti. Most már kicsit bátrabban nyitottam meg a másik üzenetet.

Annie, kérlek, vedd fel a telefont. Tudom, hogy nem vagy már a vizsgán. Aggódom, hogy valami bajod esett.

Ahogy elolvastam, a szívem összeszorult. Aggódik miattam, és én erre mit csinálok? Itt duzzogok a szobámban, és a tanulásba fojtom magam, ahelyett, hogy beszélnék vele. Írnom kéne neki egy üzenetet, hogy legalább megnyugtassam, mert beszélni még nem akarok vele, nem érzem úgy, hogy képes lennék rá. Már majdnem megnyomtam a válasz gombot, mikor újra megszólalt a telefon a kezemben. Annyira váratlanul ért, hogy eldobtam a kezemből a készüléket. Még szerencse, hogy az ágyban voltam, így ott landolt. Megbűvölve néztem, de nem vettem fel. Csak a villogó kijelzőt néztem, ahol annak a neve villogott, aki ma már ki tudja hányadszor próbált elérni.

-          Nem veszed fel? – kérdeztet tőlem Tom. A hangjára megrezzentem, észre se vettem, hogy még itt van bent a szobában. Kérdésére csak megráztam a fejemet. – De hát a szív szerelmed keres.

-          Tudom, de nem akarok vele beszélni.

-          Valami baj van? Mi történt? Összevesztetek? – kérdezte aggodva, én meg már nem bírtam tovább és elsírtam magam, közben a telefon is abbahagyta a csörgést. – Csibe, hallod?  Meséld el, mi történt. – ült le mellém, és átölelt, én meg úgy bújtam hozzá, mint akinek az élete múlna rajta. – Jaj, hugicám, senki nem ér annyit, hogy ilyen állapotba kerülj miatta. Elmeséled, hogy mi történt? – nyúlt az állam alá, hogy a szemembe nézhessen.

-          Igen, el. – bólintottam. Tom kicsit elhúzódott tőlem, de csak annyira, hogy az éjjeliszekrényről el tudja venni a doboz papír zsebkendőt, amit átnyújtott nekem. Megköszöntem neki, és megpróbáltam kicsit rendbe szedni magamat, kifújtam az orromat, megtöröltem a szememet. Majd miután kicsit lenyugodtam, elkezdtem mesélni a történteket.

-          Szerintem, ez az egész egy félreértés. Beszélj vele, és tisztázzátok a dolgokat.

-          De most még nem akarok vele beszélni, nincs hozzá erőm, meg fáradt is vagyok. Kimerített ez a sok sírás, inkább lepihenek – törölgettem a szemeimet.

-          Te tudod, de én a helyedben legalább egy sms-t küldenék neki, hogy megnyugodjon, miért nem veszed fel a telefont. Ahogy ismerem Ericket, addig úgy sem fog békén hagyni, míg valami hírt nem hall felőled.

-          Oké, majd írok neki, de most pihenni szeretnék. – dőltem el az ágyamon és magamra húztam a takarót.

-          Értem, értem csak zsebkendőnek kellettem, már itt sem vagyok. – állt fel az ágyamról és indult kifelé.

-          Hülye vagy. – vágtam utána a kispárnámat, amit ő reflexből elkapott és hozzám vágta, majd nevetve becsukta maga után az ajtót.

Tomnak igaza van, tudatnom kell vele, hogy jól vagyok, mert képes és addig, addig fog zaklatni, míg nem sikerül velem beszélni, amire még nem vagyok felkészülve. Kezembe vettem a telefonomat, és írni kezdtem, vagyis csak próbáltam volna, de semmi nem jutott az eszembe. Szánalmas vagyok, máskor le sem lehet lőni, csak úgy ömlenek belőlem a szavak, most meg semmi. Mire megírtam volna, addigra kitöröltem, mert nem tetszet. Talán a huszadik próbálkozásra sikerült valami érthetőt összehoznom.

Szia! Nincsen semmi bajom, táskámban maradt a telefonom. Fáradt vagyok, kimerített a vizsga. Ágyban fekszem és aludni szeretnék. Majd beszélünk.

Tudom, nem szép tőlem, hogy ennyivel kiszúrom a szemét, de szerintem, a semmitől ez is több. Még mielőtt meggondolnám magam, gyorsan elküldtem neki az üzenetet. A mobilomat pedig rezgő üzemmódba tettem, hogy azért észrevegyem, ha keresnek, majd letettem a párnám mellé, én meg kényelmesen elhelyezkedtem a párnák között, hogy pihenhessek egy kicsit vacsoráig.

Valahogy nem tudtam elaludni, nem jött álom a szememre. Izgatott voltam, hogy vajon mit fog reagálni az üzenetemre Erick. De szomorúan vettem tudomásul, hogy még válaszra sem méltatott. Talán megharagudott rám, vagy az üzenetemből rájött, hogy valami nincs rendben. Na, Annie, ezt megint jól megcsináltad. Először a képek és a cikk miatt borultál ki, amikről tudva tudod, hogy semmi valóság alapja. Most meg ez miatt, hogy nem jelentkezik. Rajtad aztán igazodjon ki valaki, hisz még te saját magodon se tudsz.

Mérgemben lerúgtam magamról a takarót, és kimentem a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet. Bree már ott sertepertélt a tűzhely mögött és készítette a vacsorát. Nem is hallottam, mikor jött haza. Megkérdeztem tőle, hogy segítsek-e valamiben, de kedvesen elzavart azzal, hogy meg tudja csinálni egyedül is. Ha nem, hát nem, nem erősködöm. Visszamentem a szobámba, de feküdni már nem volt kedvem, így inkább nekiálltam rendet rakni. Annyira nagy kupi nem volt, csak a könyveim és a jegyzeteim voltak szanaszéjjel, na meg az íróasztalomat lehetett háborús övezetté nyilvánítani, mert ott aztán volt minden, az üres tányértól kezdve a megrágott almáig egészen a papírhajóig minden.

Miután a rendrakással is végeztem a szekrényemhez mentem, hogy tiszta alsóneműt vegyek elő, hogy aztán elmehessek zuhanyozni. Igaz, még csak délután hat óra van, de vacsi után úgy terveztem, hogy keresek valami nagyon csöpögős filmet, és míg azt nézem, elmerülök az önsajnálatban.

-          Annie, veled akarnak beszélni. – rontott be a szobámba barátnőm kezében a telefonjával. Megmukkanni se tudtam, annyira megijedtem a belépőjétől. – Vedd el gyorsan, mert leég a vacsora. – sürgetett. Bree a kezembe nyomta a telefont és már ott sem volt. Vajon ki kereshet engem Bree telefonján? És miért nem az enyémre hívott az illető.

-          Halló! Itt Annie. – szóltam bele a készülékbe miután a fülemhez emeltem meg sem nézve a kijelzőn a hívót.

42. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a kövi részt. Nem akarok menteketözni, mert ez most az én hibám volt, hogy ennyit késtem. Őszintén, kicsit lusta voltam befejezni a végét. Napközben el voltam havazva, este meg már nem volt kedvem írni. De most már megvan, és remélem tetszeni is fog. Most lehull a lepel a titokzatos lányról. Jó olvasást, és komikat várok.

Pusszancs

Szusi

U.I.: Cupiii, ha megkérhetnélek, leírnád nekem mailben, milyen hibákat találtál? Nagyon érdekelne, és ha úgy van, akkor ki szeretném javítani. Meg bárkitől szívesen várok ilyen észrevételt. Köszönöm. :D

-          Gina? – kérdetem rá kicsit tétován, mire mosolyogva bólintott. – Atya Úr Isten!!! Hát te hogy kerülsz ide? – álltam fel és az asztalon keresztül megöleltem. – Ezer éve nem láttalak, mi van veled?

-          Azért az olyan rég nem volt. – nevetett. – Az egyetem befejezése után itt, Liverpoolban kaptam munkát. Az itteni művészeti akadémián tanítok.

-          Akkor sikerült megvalósítanod az álmodat, azt csinálhatod, amit mindig is akartál.

-          Igen, így van. De amint látom, nektek is sikerült az álmotok, és lett egy együttesetek. – mutatott végig rajtunk. – Jó volna még beszélgetni, de nem lenne helyénvaló feltartanom a sort, nem díjaznák a mögöttem állók. Örülök, hogy láttalak, még ha ilyen módon is.

-          Gina, ne menj még. – szóltam utána, mert már indulni akart. – Itt mindjárt végzünk, utána találkozhatnánk, ha te is ráérsz, és persze ha akarsz. – kérdeztem tőle, remélve, hogy pozitív választ kapok. – Egy óra múlva a hotelban, ahol megszálltam megfelel?

-          Igen, meg. Akkor egy óra múlva. Addig is, szia. – intet és elment.

Nem tudom mi ütött belém, miért akarok vele találkozni. Az egyik felem azt súgja, nem kéne, míg a másik felem örül a viszontlátásnak. Álmaimban sem gondoltam, hogy annyi év után pont itt, az egyik koncertemen fogunk újra találkozni. Az egyetem elvégzése óta nem láttam. Egy egyetemre jártunk, Gina egy évvel járt alattam és képzőművészetet tanult. Ő gólya volt, mikor megismerkedtünk az egyik egyetemi bulin. Rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Szerelem volt első látásra. Három évig voltunk együtt. Kapcsolatunk vége felé, az utolsó 1-2 hónapban már érezhető volt, hogy az a szenvedély, ami az elején volt, már nincs meg. Az a mindent elsöprő szerelem átalakult valami mássá. Észre se vettük, de már nem úgy tekintettünk a másikra, mint arra a személyre, aki a párunk, hanem mint barátra, legfőbb bizalmasra. Az intimitás is fokozatosan elmúlt köztünk. Egyikünk se merte bevallani, hogy ez így nem mehet tovább. Talán azért, mert mindketten biztos pontként tekintettünk a másikra. Végül Gina volt az, aki lépésre szánta el magát, és kimondta a bűvös szót, vége. Innentől mindketten magunk útját jártuk, de megmaradtunk jó barátoknak. Miután végeztem az egyetemen nem láttam őt, egészen mostanáig. Kíváncsi vagyok, hogy alakult az élete. Azt már tudom, hogy itt tanít, ami mindig is az álma volt, hogy képzőművészetet taníthasson. De mint magánéletben boldog-e? Megtalálta-e azt a személyt, aki boldoggá tudja tenni? Mert megérdemli, hogy az legyen, ha már kettőnk kapcsolata így alakult. Azt a három évet nem tudom kitörölni az életemből, de nem is akarom, mert nagyon szép napokat töltöttünk együtt.

-          Erick, minden rendben? – kérdezte tőlem Chris, miután leült mellém a buszban.

-          Igen, persze, mi lenne?

-          Hát én nem tudom, neked kellene tudnod. Az Gina volt, akit ölelgettél? – bólintottam. – Hogy került ide?

Chrisnek mindent elmeséltem, amit megtudtam Ginától, és hogy a szállodába hívtam, hogy beszélgessünk.

-          Hát haver, szerintem hülyeséget csináltál, nem kellett volna idehívnod őt. – sértetten ránéztem, hogy jön ő ahhoz, hogy kioktasson engemet. Tekintetem láttán, azonnal mentegetőzni kezdett. – Ne nézz így rám. Gondolj csak bele, ha kitudódik a találkátok, minden pletykalap címlapon fogja lehozni. Most nagyon a kapcsolatodra vannak szállva, lesik minden lépéseteket, hogy kompromittáljanak titeket. Szerinted Annie hogyan fog erre reagálni, miután meglássa az újságban, vagy a fülébe jut a dolog? Kell ez neked?

-          B*szd meg, nem a szobámba az ágyamba hívtam, hanem a hotel bárjában akarok vele találkozni, és egy ital mellett beszélgetni vele. – nem törődve a válaszával fordultam előre, ahol megláttam Johnt, és eszembe jutott, hogy valamit akart nekünk mondani. – Hé, John! Azt ígérted, hogy a sajtótájékoztató után elmondod, miért késtél, és voltál fülig vigyor. – kiáltottam oda neki, mire hátrafordult, és ugyanúgy vigyorgott, mint pár órával ezelőtt.

Mi a f*sz van ma mindenkivel? Az egyik legjobb haverom most oktatott ki, hogy kivel beszélhetek, és mit csinálhatok, mint aki 5 éves lenne. Aztán itt van a precízség és pontosság mintaképe, aki nem elég, hogy elkésett, de még most is úgy vigyorog, mint aki be van szívva. Én nem értem már ezt a világot. Itt csak én vagyok normális? Tettem fel magamnak a költői kérdést, de választ nem kaptam rá, mert a fülig vigyor menedzserünk felállt a helyéről, hogy elmondja nagy titkát.

-          Apa leszek. – mondta, durr, bele a közepébe. Mi meg kikerekedett szemekkel, tátott szájjal, és néma csendben bámultunk rá, hogy most mi van, jól hallottunk? – Ne vágjatok ilyen képet, kezdek kételkedni benne, hogy felnőtt emberek vagytok. Jól hallottátok, Gabriellával babát várunk. Hát nem fantasztikus?!? – ujjongott, mint valami kisgyerek, mikor megengednek neki valamit. Ahogy előbb ő, most én nem tudom eldönteni, ki is most akkor a felnőtt? Másodpercekig néma csend volt a buszban, mire mindenki felfogta a hallottakat.

-          Hát akkor fogad gratulációnkat. – szólalt meg elsőként Matt, majd sorban mind gratuláltunk neki.

-          Ember, ez nem semmi, ezt meg kell ünnepelnünk! – lelkesült fel Tyler, ki más is lenne, aki mindenben a bulit látja. – Ki van benne? – nézett körbe a buszon.

-          Csigavér, kispajtás. Nem ünneplünk meg semmit, főleg nem ma este. – oltotta le azonnal John. – Ha elfelejtettétek volna, holnap egy koncert vár rátok. Nem kell nekem az, hogy holnap fáradtan és másnaposan lépjetek a közönség elé… Majd holnap koncert után koccintunk. – sóhajtotta, mire mind fellelkesültünk. Ha most ezt egy kívülálló látná, azt gondolná, hogy egy iszákos banda vagyunk, akik keresik az alkalmat, hogy ünnepelhessenek. Pedig ez nem igaz.

A hátralévő út a szállodáig csendben telt el, senki sem szólt egy szót sem. Mindnyájunkon lehetett látni a fáradságot. Alig vártuk, hogy ágyba bújhassunk és pihenhessünk. Itt ülve elaludnék, de nem lehet, mert még vár egy beszélgetés Ginával. Most, ebben a pillanatban bánom, hogy találkát beszéltem meg vele, de már nem mondhatom vissza.

Mielőtt elköszöntünk volna egymástól John parancsba adta, hogy holnap délelőtt tízkor indulunk ki a helyszínre, hogy próbáljunk és elvégezzük a szükséges előkészületeket az esti koncerthez. Míg a többiek a lift felé indultak, én a halba, hogy megkeressem Ginát, aki ha minden igaz már itt van. Chris még utánam kiáltott, hogy csak okosan, mire nekem csak egy szemforgatás volt a válaszom.

Szememet körbefuttattam a helyiségben lévőkön, mikor megakadt a szemem egy lányon, aki egy könyvet olvasott. Igen, ez Gina. Mindig nála volt egy könyv, ha valahová ment, és várakoznia kellett, akkor tudja elütni az időt. Elmosolyodtam a látványon, majd megindultam a velem szemben ülő lány felé. Érezhette, hogy őt nézem, mert ebben a pillanatban nézett fel a könyv mögül. Amint meglátott, elmosolyodott, majd felállt, az eddig olvasott könyvet eltette a táskájába és megindult felém. Mikor összetalálkoztunk, megöleltük egymást, és két puszival üdvözöltük egymást.

-          Szia! Gyere, üljünk be a bárba, meghívlak egy italra. – bólintott, hátára tettem a kezemet és úgy kísértem át a bárba. Helyet foglaltunk, és a pincérnek leadtuk a rendelésünket, majd újra a szemben ülő Gina felé fordultam. – El se hiszem, hogy itt vagy.

-          Én is alig hiszem el, hogy itt ülök veled szemben, egy popsztárral. Jó újra látni téged.

-          Téged is. Szóval tanítasz. – bólintott. – Mesélj, mit tanítasz pontosan az akadémián? Sok tanítványod van?

-          Művészettörténelmet és rajzot. Húsz diákom van, míg rajzot csak nyolcnak tanítom, de nem panaszkodom, mert élvezem, amit csinálok.

-          Szabadidődben még mindig festegetsz? – kérdeztem tőle. Sosem felejtem el, hogy mindig én voltam a portréalanya, ami néha fárasztó volt, de néha meg nagyon élvezetes is.

-          Igen, még szoktam, pár képem megjelent kiállításokon, de a tanítás mellett már ritkábban nyúlok az ecsethez, meg mostanában nincs olyan jó múzsám, mint annakidején. – félreérthetetlenül rám nézett, semmi kétség, milyen múzsáról beszélt. Zavaromban elnevettem magam.

-          Ne hozz zavarba. Én, mint múzsa, ugyan már. – legyintettem.

-          Pedig igaz. Míg az egyetemre jártunk, ihletből nem volt hiány, de azóta, valahogy... Á, hagyjuk, rég volt. – legyintett. – De most mesélj te. Egy népszerű együttes frontembere vagy. Emlékszem, már az egyetem alatt megvolt a banda, de akkor még nem voltatok híresek, csak egyetemi bulikon szoktatok néha-néha fellépni. Befejeztétek az egyetemet, és eltüntetek, egyszer csak azon kaptam magamat, hogy az egyik újságban a ti képeteket nézegetem. Hogy csináltátok? – támasztotta meg egyik kezével az állát az asztalon, és kíváncsian várta a válaszomat.

-          Egyik este felléptünk egy bárban, ahol rajtunk kívül több amatőr együttes is fellépet. Itt figyelt fel ránk John, aki a mai napig a menedzserünk. Elintézte nekünk, hogy felvegyük a demónkat, amit az egyik lemezcégnek megmutatott, akik szerződést kötöttek velünk, és innentől minden beindult. Ennek lassan három éve és már a harmadik albumunkat adtuk ki. – dőltem hátra a székemben kezemben az italommal, ami nem más volt, mint egy alkoholmentes sör. A holnapi fellépés miatt nem ihatok alkoholt.

-          Mindhárom album megvan. Az első a kedvencem. – nézett rám félszegen. - Mikor először hallgattam meg az albumot, alig akartam hinni a fülemnek. Az összes dal, egytől egyik ismerős volt.

-          Hát igen, azokat még az egyetem alatt írtuk a srácokkal.

-          A kedvencem az Egy lány a buliból. – mondta lesütött szemekkel.

-          Azt a dalt te ihletted, azt hozzád írtam. Milyen rég is volt, hogy repül az idő…

-          Szép páros voltunk együtt, minden lány irigykedet, hogy engem választottál. Hiányzik az egyetem, hiányoznak azok az évek. – sóhajtott fel.

-          Nekem is hiányzik, de most itt vagyunk, és ez a fontos. – bólintott egyetértően. – Most mesélj, a karriered sínen van, azt dolgozol, amit szerettél volna, és mi a helyzet a magánéleteddel? Sikerült megtalálni a nagy Őt?

-          Nem, sajnos. Miután szakítottunk, volt egy kapcsolatom, ami nem úgy alakult, mint szerettem volna, de így visszagondolva, jobb is. Mióta ideköltöztem, azóta egyedül vagyok. Valahogy Amor nyila nem akar eltalálni. Úgy látszik, nekem nincs szerencsém a szerelemben, nem úgy, mint neked. Láttam az interjút a TV-ben. – Gina közben megitta a pohara tartalmát, én meg odaintettem a pincérnek, hogy hozzon még egy kört nekünk. – Mikor meghallottam a nagy beharangozást, hogy exkluzív interjú fog következni veled, alig akartam elhinni, és mikor meghallottam, hogy új barátnőd van, meglepődtem. Én mind abban voltam, hogy még mindig Barbarával vagy. – annak a perszónának a neve hallatán automatikusan ökölbe szorult a kezem. – Olyan szép párt alkottatok. Most nem azért, mint ha Annie? – bólintottam, mert kérdőn nézett rám, mint aki nem biztos szerelmem nevében. – Szóval, nem, mint ha Annievel nem alkotnátok szép párt. Mi történt, hogy szétmentetek? – mielőtt válaszoltam volna, nagyot kortyoltam a sörömből, amit közben a pincér kihozott.

-          Barbara egy jó ideje megcsalt már. – sziszegtem. – Mikor megtudtam, azonnal szakítottam vele. Nagy csalódás volt a számomra, mert kiderült, hogy csak a nevem miatt van velem. A többiek többször is figyelmeztettek, de én annyira elfogult voltam vele kapcsolatban, hogy nem akartam észrevenni a dolgokat.

-          Ne haragudj, ezt nem tudtam. Nem kellett volna szóbahoznom. Biztos rossz róla beszélned. – szégyellte el magát.

-          Ugyan, nem a te hibád, nem tudhattad. Nehezen beszélek róla, de nem azért mert fájna, vagy valami. Már abban a pillanatban kiölt belőlem minden érzést iránta, amikor megláttam mással. Az fáj, hogy másfél évig hagytam magamat becsapni.

-          Örülök, hogy így állsz hozzá. És mi a helyzet Annievel? Ő a nagy Ő?

-          Remélem. – vigyorodtam el. Ebben a pillanatban szólalt meg a telefonom a zsebemben. Ki az, aki ilyenkor keres? Nagy nehezen előhalásztam a nadrágzsebemből, és mikor megláttam, kinek a neve villog a kijelzőn, nagyon megörültem. Fel kéne vennem, de itt van Gina, nem akarom megbántani, hogy ki tudja, mennyi ideig fogok beszélni Annievel, hisz én hívtam ide a szállodába. De másik oldalról ott van Annie, aki annyira hiányzik, és most legszívesebben elvonulnék, és órák hosszat hallgatnám a hangját. Gina láthatta rajtam, hogy nem tudom, mi tévő legyek, mert oda szólt.

-          Nyugodtan vedd fel. – már ellenkezni akartam, mikor folytatta. – Látom rajtad, hogy beszélni akarsz vele. – szót fogadtam neki és fogadtam a hívást.

-          Szia Kicsim! – köszöntöttem lelkesen.

-          Szia Szivem! – hallottam meg csilingelő hangját. Istenem, mennyire hiányzik… – Gondoltam, felhívlak, mivel elfelejtettél felhívni a sajtótájékoztató után. Minden rendben ment?

-          Jaj, Kicsim, ne haragudj, ki ment a fejemből. Egy régi ismerősömmel futottam össze. – itt Ginára néztem, aki elmosolyodott. – És meghívtam egy italra, hogy beszélgessünk.

-          Semmi baj, csak kicsit aggódtam, hogy mi van. Gondolom, most is vele vagy.

-          Igen.

-          Akkor nem is zavarlak, beszélgessetek. Majd később beszélünk, most úgy is előadásra megyek. Szeretlek.

-          Én is téged. Majd hívlak, ígérem. Szia!

-          Várom. Szia! – azzal ki is nyomta a telefont, én meg letettem az enyémet az asztalra, és újra a szemben ülő lányt tüntettem ki figyelmemmel, aki csak vigyorgott.

-          Most mi van, mi olyan vicces? – kérdeztem tőle, mert nem értettem.

-          Semmi, csak olyan jó látni, hogy ilyen boldog vagy. Látszik, hogy szereted Őt. Mit meg nem adnék, ha valaki így nézne, már akkor, mikor meglássa a telefonja kijelzőjén, hogy hívom, mint ahogy te az előbb. – sóhajtott nagyot.

-          Majd eljön az is, higgy nekem. – az asztalon nyugvó keze után nyúltam, és megszorítottam azt, hogy érezze együttérzésemet. – Barbara után én is azt hittem, hogy soha nem leszek újra boldog, és nézz most rám. Szerelmes vagyok, mint egy kamasz, és nagyon boldog.

-          A próféta szóljon belőled. – rám mosolygott és kihúzta a kezét kezem alól. – Miért tetted le ilyen hamar a telefont, tőlem nyugodtan beszélhettél volna vele, nem kellett volna így leráznod.

-          Nem ráztam le, meg amúgy is előadásra ment, majd később felhívom. – játszottam a poháralátéttel.

-          Előadásra? Ilyenkor? Este kilenc van. – csodálkozott.

-          Nálunk igen, de Los Angelesben még csak egy óra.

-          Jah, tényleg. El is felejtettem, hogy Ő nem is idevalósi. Szóval Los Angeles? Nem éppen a szomszédban van. Te is tudsz választani mondhatom.

-          Te is tudod, hogy van ez. Miért elégedjünk meg az egyszerű dolgokkal, ha az életünket bonyolítani is lehet.

-          Hát igen, ez tipikusan rád vall. – nevette el magát. – És meddig maradtok Liverpoolban?

-          Holnap a koncert után már indulunk is a reptérre, és irány Párizs. – sóhajtottam fel fáradtan. Vége a koncertnek, és mi indulunk is a következő helyszínre, semmi pihenés, az majd csak Párizsban, remélem.

-          Akkor nem sok időt töltötök egy helyszínen. Ha nem haragszol, én most mennék, holnap elég húzós napom lesz a suliban. – mondta, miközben megitta maradék üdítőjét.

-          Persze, menjünk. Nekem is ki kell pihennem magam a holnapi koncertre.

Intettem a pincérnek, hogy hozhassa a számlát, majd miután rendeztem azt, mindketten felálltunk és elindultunk kifelé a bárból. A szálloda előterében megálltunk, hogy elköszönhessünk egymástól.

-          Holnapi koncertre jössz?

-          Igen, megyek a barátnőmmel. Semmi pénzért nem hagynám ki.

-          Ennek örülök. Nem mondom, hogy holnap találkozunk, mert nem hiszem, hogy lesz annyi időm, hogy beszélhessünk, meg a koncert után indulunk is tovább.

-          Semmi baj, megértem. Annak is örülök, hogy ennyi év után újratalálkoztunk, és beszélgettünk, még ha csak pár mondatott is.

-          Ennek én is. Örülök, hogy újra láthattalak, ha Liverpoolban járok, akkor majd megkereslek, ígérem.

-          Oké. A telefonszámom még ugyanaz. Jó volt beszélgetni. Vigyázz magadra.

-          Te is. – majd két puszi kíséretében elköszöntünk egymástól.

Még megvártam, míg kilép a hotelből, majd elindultam fel a szobámba. Beérve egyenest zuhanyozni mentem. Majd ha végeztem, utána hívom fel Anniet, még biztos tart az előadása. Beálltam a zuhany alá, és forró vizet engedtem magamra. Megpróbáltam minden gondolatot kiűzni a fejemből, miközben a víz ellazította izmaimat. Bő fél óra múlva elzártam a csapot, és kiléptem a fülkéből, hogy megtörölközhessem és az alvásra szánt pólót és bokszert magamra vehessem. Miután mindennel elkészültem, telefonommal a kezemben befeküdtem az ágyba. Beállítottam az ébresztőt, hogy véletlenül se aludjak reggel, majd szerelmem telefonszámát kezdtem el tárcsázni. Harmadik csengetésre fel is vette, de olyan sokat nem tudtunk beszélgetni, mivel én már nagyon fáradt voltam. Az egész napos utazás és a sajtótájékoztató kifárasztott. Elmeséltem neki, hogy mi volt a firkászokkal, majd sok sikert kívánt a holnapi koncerthez. Miután letettük a telefont, engem azonnal elnyomott az álom…

Annie szemszög

-          Az idő lejárt, mindenki tegye le a tollát és adja oda a dolgozatát. A vizsga eredményét holnap megtalálják az indexükben. – hangzott el Mrs. Barner szavai a szociológia vizsga végén.

Megkönnyebbülve léptem ki a teremből, mivel magam mögött tudhatom már az egyik legnehezebb vizsgát, amit úgy érzem, sikeresen teljesítettem. Ahogy kiléptem, azonnal a telefonom után nyúltam, ami a táskám legalján lapult, hogy megnézzem, mennyi az idő. Fél egy volt, így gyors léptekkel száguldottam át az egyetem folyosóján, hogy aztán elhagyhassam az épületet, majd megcélozzam kedvenc törzshelyemet, a Veteránt, ahol a csajok már vártak rám. Ezen a vizsgán egyedül én vettem részt, a többiek más tárgyal kezdték meg a vizsgaidőszakot. Amíg el nem hagytam az egyetemet, több kíváncsi szempárba ütköztem, amit nem tudtam mire vélni. Vajon mi bajuk lehet? Még mindig a megjelent újságcikk miatt bámulnak meg? De hisz az több mint egy hónapja jelent meg.

A cikk itt Amerikában is megjelent, mivel az újság, amelyiknek az interjút adtuk, itt nálunk is megjelenik. Így pár hétig én voltam a téma a lányok körében. Voltak, akik már messziről köszöntek, gratuláltak, és Erickről kérdezgettek, de voltak olyanok is, akik a hátam mögött sutyorogtak, és nem éppen kedves szavakkal illettek, de szememben tették a szépet. Szerencsére, olyan nagy felhajtás nem ért, mint amire számítottam, de így is én voltam a téma. Lehet azért, mert nem törődtem velük, nem néztem meg nap, mint nap az internetet, hogy milyen megjegyzéseket írnak. De mindezek ellenére képben voltam mindennel, köszönhetően a lányoknak, akik mindig tájékoztattak a fejleményekről.

A körülöttem lévő „felhajtás” már csökkent, de még így is akadnak, akik megbámulnak. Szerencsére, az újságok nem zaklatnak, és nincsenek a nyomomban a lesifotósok. Talán azért, mert nem vagyok celeb, és Erickék is csak most törnek be az itteni zenepiacra, csak idő kérdése, hogy megnőjön a felhajtás körülöttük itt is. Össze-vissza két tini újság keresett meg, hogy interjút készíthessenek velem, de szépen elmagyaráztam nekik, hogy nem adok interjút, meg amúgy is, én csak egy barátnő vagyok, semmi több. A The Week-nél se volt semmi gond a megjelent cikk miatt. Greg csak annyit jegyzet meg, hogy attól, hogy bepasiztam még ugyan úgy 100%-os teljesítményt vár el tőlem.

Ahogy beléptem a clubba, szemeimmel a többieket kerestem, akiket meg is találtam. Mosolyogva integettek nekem, visszaintettem és megindultam az asztalukhoz. Míg odaértem az asztalukhoz, többen végigmértek engem. Ez már kicsit kezdett idegesíteni.

-          Sziasztok, bocs a késésért, de elhúzódott a vizsga. – ültem le közéjük, és fújtam ki a levegőt, mert úgy siettem, mint akit üldöznek.

-          Semmi gond, az a fő, hogy ideértél. És milyen volt Mrs. Barner vizsgája? Mire számíthatunk? – kíváncsiskodott Amy.

-          Rendeltünk neked is ebédet, remélem, nem baj. – szúrta közbe Bree.

-          Nem, nem, köszönöm szépen. – köszöntem meg barátnőmnek, és beleittam az előttem lévő ásványvízbe, amiről kiderült, hogy szintén az enyém. – Szóval a vizsga elég nehéz volt. Két témát kapott mindenki, és azt kellett kidolgozni. – válaszoltam Amy feltett kérdésére.

-          És ő adta a témát, vagy hogy volt? – kérdezte most Caty.

-          Nem, mi húztunk. Ugyebár 30 téma van, és Mrs. Barner mindegyiket egy cetlire kiírta, és beletette egy kalapba. Amit kihúztál, azt már nem tehetted vissza, így nem volt esély arra, hogy többen ugyanazt a témát kapják, meg ugyebár limitálta a vizsgázók számát 15-re. Komolyan, mintha lottósorsoláson lettem volna.

-          Hát igen, Mrs. Barner és az ő hülye szokásai. – jegyezte meg Caty, amin mindnyájan elkezdtünk nevetni.

Közben kihozták a megrendelt ebédünket, ami mind a négyünknek ugyanaz volt, nathur csirkemell, hasábburgonya és tzatziki mártás. Nagyon guszta volt és az íze is finom. Mindnyájan belemerültünk az evésbe. Miután végeztünk, és a pincér elvitte a tányérokat, idegesen körbenéztem a terembe, mert olyan fura érzésem volt, mintha figyelnének. És nem is tévedtem, mert ahogy körbenéztem, 3-4 ember azonnal elkapta a tekintetét rólam, de volt olyan is, aki nem csinált ebből gondot és ugyanúgy bámult.

-          Árulja már el nekem valaki, hogy mi olyan érdekes van rajtam? – fordultam barátnőim felé és kérdeztem meg tőlük kicsit ingerülten.

-          Miért? – jött az egyszerű kérdés.

-          Mert már az egyetemen is megbámultak, és ahogy ide beléptem is észrevettem, hogy néznek, de most, hogy körbepillantottam, volt olyan, aki nem csinált belőle problémát, és folytatta a bámulásomat. Még mindig Erick lenne a téma? – mind a hárman bólintottak. – De hisz annak már több hete, hogy megjelent az a cikk. – néztem rájuk értetlenül.

-          Figyel csajszi. – fordult felém nagy komolyan Bree. – Az Erickkel való kapcsolatod mindig is téma fog lenni, bármennyi idő is telik el. Ez ellen nem tudsz mit tenni.

-          De hisz Ericket több mint egy hónapja nem láttam. Én itt koptatom az iskolapadot, ő meg koncertezik, és alig van ideje bármit is csinálni.

-          Az lehet, hogy nem vagytok egy kontinensen, de azért zajlanak az események körülöttetek. – jegyezte meg Amy.

-          Ezt nem értem? Történt valami, amiről én nem tudok? – kicsit félve kérdeztem rá, mert volt egy olyan érzésem, hogy igen is történt valami, amiről én nem tudok.

-          Ezek szerint te még nem láttad az új cikket.

-          Milyen cikket? – rémültem meg. Mi a franc van már megint, amiről megint lemaradtam?

-          Hát ezt. – nyújtotta át az újságot Amy. – De szerintem az egész kacsa, úgy ahogy van.

Elvettem, Amitől az újságot, de már a címlapon megakadt a szemem. Az újság bal alsó sarkában megláttam egy képet, aminek a hatására még a levegő is bent ragadt a tüdőmben. Ez nem lehet, ezt nem csinálhatta meg velem?...

41. fejezet

Sziasztok!!!

Először is mindenkinek nagyon boldog és sikerekben gazdag új évet kívánok!!!

Másodszor pedig: Végre! Tegnap kész lett a gépem. Úgy örülök neki, hogy azt el sem hiszitek. Igaz, újra kellett telepíteni a windowst és egy csomó programot újra kell instalálnom, de legalább van gépem. Amint este megkaptam, és a fiam elaludt, rögtön elkezdtem beírni a következő fejit, ami papírra volt írva, és tadám, már itt is van. Olvassátok és véleményezzétek.

Pusszancs
Szusi

Erick szemszög

Liverpool, egy újabb megálló. Már egy hónapja megkezdődött a turnékörút. Ez a nyolcadig helyszín, ahol koncertet fogunk adni, és még tíz helyszín hátra van. Nem akarok panaszkodni, mert szeretem azt, amit csinálok, hisz az életem a zene. Na, ez a kijelentés nem teljesen igaz, mert a lány, akibe fülig szerelmes vagyok, ugyanolyan fontos, hanem fontosabb szerepet tölt be az életemben, mint a zene. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire szerelmes fogok lenni. Ő az első nő, és remélem az utolsó is, aki ilyen intenzív érzéseket vált ki belőlem. Voltam már szerelmes, de ilyen erős érzéseket még egy nő iránt se tápláltam, pedig mindegyik kapcsolatom érzelmeken alapult, mindegyiket nagyon szerettem. De amit Annie iránt érzek az … az leírhatatlan, nincsenek rá szavak, hogy ezt az érzést kifejezhessem. Egyszerűen szeretem, szeretem, mint még soha senkit, és nem akarom, hogy ez az érzés elmúljon. Most érzem úgy, hogy kerek az életem.

Ach, Annie, annyira hiányzol. Most vajon mit csinálhatsz? Egy hónapja, hogy visszarepült Los Angelesbe. Az a pár nap, amit együtt töltöttünk, nagyon csodálatos volt, minden percét élveztem. Csak azt az egy éjszakát sajnálom, mikor annyira kiütöttük magunkat a fiúkkal, hogy szinte semmire se emlékszem, csak halvány foltok, bevillanások vannak arról az éjszakáról. Mikor Annie elmesélte, mit műveltem, csak úgy égett a bőr a képemről, most is, ahogy így visszagondolok. Hogy tudtam annyit meginni, hogy szegénykémet szó szerint majdnem letepertem a taxiban. Úr Isten, hogy lehettem ennyire agyament, soha nem csináltam azelőtt ilyet. Az az egy vigasztal, hogy Annie azt mondta, hogy nagyon nehezen tudott nekem ellenállni, főleg azért, mert szavakkal is ecseteltem neki, hogy abban a pillanatban mi mindent csináltam volna vele, és nem finomkodtam a szavakkal, amiket „szerencsémre” hangosan mondtam ki, hogy még a sofőr is meghallotta.

A taxiban történtek után azon imádkoztam, hogy a taxis remélhetőleg nem ismert fel és nem rohant jó pénz fejében a storyjával az egyik pletykalaphoz, de szerencsére nem történt meg. Nem, mintha engem zavart volna, ha kitudódik, mert nem érdekel, mit írnak rólam. Kicsit rontottam volna a jó kisfiús imidzsemen. Inkább a szüleim reakciójától tartottam volna. Lelki szemeim előtt lebegett, hogy miután anyám elolvasta a cikket, felhív és a telefonban elsírta volna, hogy nem ezt érdemlik tőlem, nem erre neveltek… Johnról ne is beszéljek. Jó kis fejmosást kaptam volna, de nem csak én, hanem a többiek is. Nem szereti, ha segg részegre isszuk magunka és főleg azt nem, ha ez ki is tudódik. Szerinte ez árt az együttes hírnevének, amiben igaza van. De kérem, emberek vagyunk, mi is elfáradunk, nekünk is kell néha-néha egy görbe este, hogy kiengedjük a felgyülemlett feszültséget.

Annie elutazása előtti este szóba került köztünk az összeköltözés és hogy itt folytatná Londonban a tanulmányait. Mikor az interjúban elhangzott a kérdés, nem mertem reménykedni benne, hogy azt válaszolja, amit. Mikor meghallottam a válaszát, nagyon meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy ő már gondolkozott ezen. Kicsit szégyellem is magam, hogy én nem gondolkoztam még a közös jövőnkről, de mentségemre legyen, hogy az album és a turné körüli hercehurca lekötötte minden időmet. Ezért is hoztam fel a témát, mert annyira hihetetlenül hangzik, hogy még most is alig akarom elhinni, pedig meg is beszéltük a lehetőségeinket.

-          Nem, Erick, tényleg gondolkoztam ezen. Mikor megérkeztem Londonba, akkor ötlött az agyamba, hogy jövő ilyenkor el kell döntenem, hogy hol akarom folytatni a továbbképzést, és akkor jutott az eszembe, hogy akár itt is folytathatom, ha találok megfelelő egyetemet.

-          Jaj, kicsim, az annyira szuper lenne. – öleltem magamhoz. – Szerintem biztos találsz, majd én is segítek. De jó lesz, itt fogsz velem lakni Londonban. – lelkesültem fel.

-          Szivem, nyugi, ez még a jövő titka, addig még van egy egész évem, ami alatt bármi megtörténhet.

-          Mi történhet? Mire gondolsz? – ijedtem meg.

-          Erick én nem szeretek hosszútávon előre tervezgetni. – értetlen képpel néztem rá, hogy ebből mit akar kihozni. – Jaj, ne nézz így rám, mint aki nem érti, mire gondolok. Bármi megtörténhet, mi van, ha összeveszünk és szakítunk? Még az is előfordulhat.

-          De én nem akarok veled szakítani. – fogtam meg két kezem közé arcát és mélyen a szemébe néztem.

-          Én se akarok szakítani veled. – fogta meg ball kezemet, elhúzta az arcáról, hogy bele tudjon csókolni a tenyerembe. – Nagyon szeretlek. De tényleg ne tervezzünk ennyire előre. Majd, ha itt lesz az ideje, akkor újra felhozzuk a témát, rendben?

-          Rendben. – bólintottam.

-          Meg amúgy is, ahhoz, hogy veled éljek, először meg kell kérdezned, hogy hozzád költözöm-e. Amíg ez nem történik meg, addig nincs is miről beszélnünk. – kiöltötte rám a nyelvét, gyorsan felállt a kanapéról és megpróbált elsomfordálni mellettem, amit persze nem hagytam neki. Keze után kaptam, visszarántottam magamhoz és ledöntöttem a kanapéra, majd fölé hajoltam.

-          Annie Wilmer, megtisztelnél azzal, hogy majd a jövőben megoszthatom veled minden éjjel az ágyamat? – kérdeztem tőle, az ajkaink szinte súrolták egymást.

-          Csak az ágyadat? – húzta fel az egyik szemöldökét.

-          Az ágyamat, a fürdőszobámat, a nappalimat, a konyhámat… A lakásom minden zegzugát, egyszóval az életemet.

-          Ez majdnem olyan volt, mint egy lánykérés. – kuncogott.

-          Lánykérés? – néztem rá meglepetten. – Hm, most, hogy mondod, nem is rossz ötlet. – tettem úgy, mint aki nagyon gondolkozna, mire Annie vállon csapott. – Auuu! Ezt most miért kellett? – játszottam a sértődöttet, közben a sérült területet simogattam.

-          Azért, mert néha olyan lökött vagy. – két kezét a mellkasomra tette, és próbált eltolni magától, hogy felkelhessen, de én nem engedtem.

-          De te így szeretsz. – adtam egy gyors puszit a szájára.

-          Ez a te szerencséd. – húzott vissza tarkómnál fogva magához, hogy egy vérpezsdítő csókban forrjunk össze.

-          Várj.  – szakadtam el ajkaitól. – Mi az, hogy majdnem olyan volt, mint egy lánykérés? Mi hiányzott, - kérdeztem lihegve.

-          Ne kezdjük megint. – forgatta meg szemeit.

-          Rendben, de még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Szóval?

-          Szóval mi? Melyikre? – tetette a hülyét, én meg szúrós szemekkel néztem rá. – Jah, hogy arra! Ezt még át kell gondolnom. – mutató ujját a állához emelte és a szoba egyik pontját kezdte el szuggerálni, mint aki gondolkodna.

-          Annie… - nyögtem.

-          Oké, oké. – nézett újra rám. – A válaszom… - kezeit a nyakam köré fonta. – Igen, szívesen osztoznék veled az ágyadon.

Mit ne mondjak, ki is próbáltuk, milyen az ágyamon osztozni…

Merengésemből a turnébusz fékezése és John riasztott fel. Megérkeztünk a szállodához, ahol meg fogunk szállni. Kinéztem az ablakon és a szokásos kép fogadott. Sikítozó rajongók és egy csomó fotós és újságíró.

-          Hé, haver, ideje lenne leszállni. – lökött meg Matt. Nagyot sóhajtottam, feltettem a napszemüvegemet és elindultam. – Hé, minden oké? – tette a kezét a vállamra, én meg bólintottam.

A szálloda előtt osztogattunk pár autogramot és csináltunk pár képet is a rajongókkal. Az újságíróknak nem válaszoltunk, drága menedzserünk megtiltotta, mivel a koncert előtti sajtótájékoztatón úgy is ott lesznek, majd akkor kapnak választ kérdéseikre.

Miután megkaptuk a kulcsainkat, mindenki a sajátjába ment, hogy lepakolhasson, de előtte még kiadta az instrukciókat, hogy egy óra múlva a szálloda haljában találkozunk, és indulunk a stadionba, ahol lesz a holnapi koncert, és ahol már vár ránk a sajtó, hogy megbombázhassanak minket a kérdéseikkel. Miután beléptem a szobámba, ledobtam a táskámat az ágy mellé. Mivel délután négy óra volt, úgy döntöttem, felhívom Anniet. Már két napja nem beszéltünk, csak pár üzenetet váltottunk, és már nagyon hiányzott a hangja. Rögtön tárcsáztam is a számát, amit harmadig csengésre fel is vett.

-          Szia szivem! – ásított bele a telefonba.

-          Szia kicsim! Felébresztettelek?

-          Nem, ár fent vagyok úgy… tíz perce. Most fogom meginni a reggeli kávémat, és amíg az nincs bennem, tudod, hogy addig nagyon kómás vagyok. – ezen elmosolyodtam, mert ismerem az érzést, én is ilyen vagyok korán reggel. – Már megérkeztettek a következő helyszínre?

-          Igen, pár perce jöttünk meg. Most van egy óra szabadom, míg nem indulunk a koncert helyszínére, ahol egy csomó firkász vár ránk. – fintorogtam, ahogy belegondoltam abba, hogy mi vár még rám.

-          Nyugi, túléled, minden rendben lesz. Felveszed a favigyort és válaszolsz a kérdéseikre.

-          Ha ez ilyen könnyű lenne. Egy hónapja jelent meg a cikk és még mindig nem szálltak le a témáról. Még mindig a kapcsolatunk a téma. – panaszkodtam.

-          Édes, figyelj rám. Tisztában voltunk vele mindketten, hogy mit vállalunk azzal, hogy nyíltan felvállaljuk a kapcsolatunkat. Hisz te magad mondtad, hogy kell egy-két hónap, mire ez az egész lecsillapodik, addig meg szépen várunk és tűrünk.

-          Jaj, cica. – sóhajtottam és eldőltem az ágyon. – Én panaszkodom, mikor neked nagyobb okod lenne rá. Tényleg, ott nálatok mi a helyzet?

-          Semmi különös. Egyre népszerűbb vagyok az egyetemen. – nevetett fel. – Mindenki velünk akar barátkozni. Néha már irritál ez a sok mű mosoly.

-          De ugye nem bántanak, és a fotósok, újságírók?

-          Minden rendben van. Tudom kezelni a helyzetet. A sajtótól még nem kerestek, szerencsére a címemet még nem sikerült kinyomozniuk. Fotósokkal se futottam össze, vagyis én nem vettem észre őket. A neten meg nem nézek utána ezeknek a dolgoknak.

-          Pedig keringenek képek rólad a neten. – kuncogtam fel. – Áruld már el kincsem, hogy azt a piros csipkecsodát végül megvetted vagy sem? Nekem nagyon tetszett, szívesen kihámoználak belőle. – nyeltem egy nagyot, ahogy elképzeltem szerelmem törékeny testén azt az aprócska bugyit és melltartót.

-          Jaj, ne is mond. A csajokkal elmentünk az egyik fehérneműbutikba. Első látásra beleszerettem az egyik szettbe. Már azon voltam, hogy megveszem, hogy egy csaj lefényképezett a telefonjával, így otthagytam és kijöttem az üzletből, még a vásárlástól is elment a kedvem.

-          Nem vetted meg? – hüledeztem.

-          Nem. – jön az egyszerű és gyors válasz.

-          Pedig nagyon… - mondanám tovább is, de nem tudom folytatni, mert közbeszól.

-          Nem vettem meg aznap, hanem csak másnap. Másnap visszamentem és megvettem, a hozzá illő hálóinget is. – ahogy ezt kimondta, nagyot nyeltem és érzetem, hogy a nadrágom kezd szűk lenni.

-          Kicsikém… - sóhajtoztam.

-          Tudom Erick, tudom. Én is így érzek. – hallottam a hangján, hogy Ő is nehezebben veszi a levegőt. – Nagyon hiányzol.

-          Te is nekem, nagyon. – halkult el a hangom. Folytattam volna, de abban a pillanatban kopogtak. – Kicsim, kopogtak. Tartsd, megnézem ki az. – Nagy nehezen felkeltem és az ajtóhoz mentem, hogy kinyissam. Rick volt az. Félreálltam, hogy be tudjon jönni. Rick a karórájára mutatott, hogy idő van. – Itt is vagyok. Rick jött, indulnunk kéne.

-          Üdvözlöm őt, és a többieket is. – gyorsan elhadartam Ricknek, hogy Annie üdvözli, aki viszont üdvözölte őt.

-          Kicsim, ne haragudj, de le kell tennem, készülődnöm kéne, majd később hívlak.

-          Oké, menjél csak. Sok sikert, és csak okosan, ne hagyd magad, ha kell oszt ki a firkászokat. Nagyon szeretlek.

-          Meg lesz. Én is szeretlek.

Miután letettem a telefont, gyorsan lezuhanyoztam és magamra kaptam az első rövidujjú pólót és nadrágot, ami a kezembe került. Gyorsan zsebre vágtam a telefonomat és a tárcámat, és már indultunk is a halba, ahol már a többiek ott voltak kivéve Johnt. Ennyit arról, hogy legyünk pontosak. Negyed óra várakozás után megjelent a menedzserek gyöngye fülig érő vigyorral. Na fene, hát ezzel meg mi történt? Már majdnem beszóltunk Mr. Pontosságnak, mikor gyorsan felemelte kezeit és megszólalt.

-          Tudom, késtem, de ha megtudjátok az okát… - hagyta lógva a mondatot. – De nem most, majd a sajtótájékoztató után, addig meg kibírjátok. Na, menjünk.

Odaérve a stadionba már össze volt rakva a színpadon több hosszú asztal, ahová mi hatan, a banda tagjai és John, helyet foglaltunk. A koncert előtti sajtótájékoztató ugyanúgy zajlott, mint az összes többi. Ugyanazok a kérdések, amikre ugyanazok voltak a válaszok. Várjuk-e már a holnapi koncertet? Mit várunk a közönségtől? Szerintünk mennyien lesznek?...

Hol les a következő fellépés? Ez volt az a kérdés, amit kicsit tovább boncolgattunk. Mivel az elmúlt hónapban csak a szigeten léptünk fel, és a következő fellépésünk Párizsban lesz, így kíváncsian érdeklődtek, hol mindenhol fogunk még fellépni. Elmondtuk, hogy Párizs után megyünk Amszterdamba, Berlinbe, Stockholmba, Budapestre, Rómába, Madridba, majd utazunk az Egyesült Államokba, ahol lesz még három koncertünk. Nevezetesen New York, Denver és Los Angeles a célpont.

Ahogy eddig az összes ilyen interjúnál, most sem maradhatott el a magánéletünket érintő kérdések. Amit tudtunk hárítottunk. Megkérdezték, hogy a turné befejezése után kinek mi a terve a nyárra, hol fogja kipihenni magát és a legfontosabb, kivel. Meg áll az ész ilyen kérdés hallatán. Ezeknek semmi se szent? Jó, hogy nem arra kíváncsiak, hogy mikor megyünk WC-re. Majd pont ország, világ előtt fogom kikiabálni, hogy mit terveztem.

Ahogy a többiek, úgy én is azt válaszoltam, hogy nem tudom még, hisz még másfél hónap utazgatás áll előttünk. Ezzel nem is hazudtam, mert tényleg nem voltak konkrét terveim augusztusra. Annievel nem beszéltünk meg semmi konkrétat. Ha minden igaz, az utlsó három koncerten, ami Amerikában lesz, már ott lesz mellettem, addigra végez a vizsgáival is. A többit meg majd meglátjuk.

Az interjú befejeztével még maradtunk egy kicsit. A jelenlévő rajongókkal fényképezkedtünk, CD-ket dedikáltunk, aláírást osztogattunk.

-          Szia Erick! – köszöntött a következő rajongó és elém nyomta z új albumunkat. Felnéztem az előttem álló lányra, halványan rámosolyogtam, és visszaköszöntem neki, majd úrja az albumot tüntettem ki figyelmemmel.

-          Kinek lesz?

-          Már meg sem ismersz Mike? – kérdezte, mire felkaptam a fejemet, és az előttem álló lány arcát fürkésztem. Csak egy embert ismerek, aki a második keresztnevemen szokott hívni. De az nem lehet. Ő nem lehet itt.