41. fejezet

Sziasztok!!!

Először is mindenkinek nagyon boldog és sikerekben gazdag új évet kívánok!!!

Másodszor pedig: Végre! Tegnap kész lett a gépem. Úgy örülök neki, hogy azt el sem hiszitek. Igaz, újra kellett telepíteni a windowst és egy csomó programot újra kell instalálnom, de legalább van gépem. Amint este megkaptam, és a fiam elaludt, rögtön elkezdtem beírni a következő fejit, ami papírra volt írva, és tadám, már itt is van. Olvassátok és véleményezzétek.

Pusszancs
Szusi

Erick szemszög

Liverpool, egy újabb megálló. Már egy hónapja megkezdődött a turnékörút. Ez a nyolcadig helyszín, ahol koncertet fogunk adni, és még tíz helyszín hátra van. Nem akarok panaszkodni, mert szeretem azt, amit csinálok, hisz az életem a zene. Na, ez a kijelentés nem teljesen igaz, mert a lány, akibe fülig szerelmes vagyok, ugyanolyan fontos, hanem fontosabb szerepet tölt be az életemben, mint a zene. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire szerelmes fogok lenni. Ő az első nő, és remélem az utolsó is, aki ilyen intenzív érzéseket vált ki belőlem. Voltam már szerelmes, de ilyen erős érzéseket még egy nő iránt se tápláltam, pedig mindegyik kapcsolatom érzelmeken alapult, mindegyiket nagyon szerettem. De amit Annie iránt érzek az … az leírhatatlan, nincsenek rá szavak, hogy ezt az érzést kifejezhessem. Egyszerűen szeretem, szeretem, mint még soha senkit, és nem akarom, hogy ez az érzés elmúljon. Most érzem úgy, hogy kerek az életem.

Ach, Annie, annyira hiányzol. Most vajon mit csinálhatsz? Egy hónapja, hogy visszarepült Los Angelesbe. Az a pár nap, amit együtt töltöttünk, nagyon csodálatos volt, minden percét élveztem. Csak azt az egy éjszakát sajnálom, mikor annyira kiütöttük magunkat a fiúkkal, hogy szinte semmire se emlékszem, csak halvány foltok, bevillanások vannak arról az éjszakáról. Mikor Annie elmesélte, mit műveltem, csak úgy égett a bőr a képemről, most is, ahogy így visszagondolok. Hogy tudtam annyit meginni, hogy szegénykémet szó szerint majdnem letepertem a taxiban. Úr Isten, hogy lehettem ennyire agyament, soha nem csináltam azelőtt ilyet. Az az egy vigasztal, hogy Annie azt mondta, hogy nagyon nehezen tudott nekem ellenállni, főleg azért, mert szavakkal is ecseteltem neki, hogy abban a pillanatban mi mindent csináltam volna vele, és nem finomkodtam a szavakkal, amiket „szerencsémre” hangosan mondtam ki, hogy még a sofőr is meghallotta.

A taxiban történtek után azon imádkoztam, hogy a taxis remélhetőleg nem ismert fel és nem rohant jó pénz fejében a storyjával az egyik pletykalaphoz, de szerencsére nem történt meg. Nem, mintha engem zavart volna, ha kitudódik, mert nem érdekel, mit írnak rólam. Kicsit rontottam volna a jó kisfiús imidzsemen. Inkább a szüleim reakciójától tartottam volna. Lelki szemeim előtt lebegett, hogy miután anyám elolvasta a cikket, felhív és a telefonban elsírta volna, hogy nem ezt érdemlik tőlem, nem erre neveltek… Johnról ne is beszéljek. Jó kis fejmosást kaptam volna, de nem csak én, hanem a többiek is. Nem szereti, ha segg részegre isszuk magunka és főleg azt nem, ha ez ki is tudódik. Szerinte ez árt az együttes hírnevének, amiben igaza van. De kérem, emberek vagyunk, mi is elfáradunk, nekünk is kell néha-néha egy görbe este, hogy kiengedjük a felgyülemlett feszültséget.

Annie elutazása előtti este szóba került köztünk az összeköltözés és hogy itt folytatná Londonban a tanulmányait. Mikor az interjúban elhangzott a kérdés, nem mertem reménykedni benne, hogy azt válaszolja, amit. Mikor meghallottam a válaszát, nagyon meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy ő már gondolkozott ezen. Kicsit szégyellem is magam, hogy én nem gondolkoztam még a közös jövőnkről, de mentségemre legyen, hogy az album és a turné körüli hercehurca lekötötte minden időmet. Ezért is hoztam fel a témát, mert annyira hihetetlenül hangzik, hogy még most is alig akarom elhinni, pedig meg is beszéltük a lehetőségeinket.

-          Nem, Erick, tényleg gondolkoztam ezen. Mikor megérkeztem Londonba, akkor ötlött az agyamba, hogy jövő ilyenkor el kell döntenem, hogy hol akarom folytatni a továbbképzést, és akkor jutott az eszembe, hogy akár itt is folytathatom, ha találok megfelelő egyetemet.

-          Jaj, kicsim, az annyira szuper lenne. – öleltem magamhoz. – Szerintem biztos találsz, majd én is segítek. De jó lesz, itt fogsz velem lakni Londonban. – lelkesültem fel.

-          Szivem, nyugi, ez még a jövő titka, addig még van egy egész évem, ami alatt bármi megtörténhet.

-          Mi történhet? Mire gondolsz? – ijedtem meg.

-          Erick én nem szeretek hosszútávon előre tervezgetni. – értetlen képpel néztem rá, hogy ebből mit akar kihozni. – Jaj, ne nézz így rám, mint aki nem érti, mire gondolok. Bármi megtörténhet, mi van, ha összeveszünk és szakítunk? Még az is előfordulhat.

-          De én nem akarok veled szakítani. – fogtam meg két kezem közé arcát és mélyen a szemébe néztem.

-          Én se akarok szakítani veled. – fogta meg ball kezemet, elhúzta az arcáról, hogy bele tudjon csókolni a tenyerembe. – Nagyon szeretlek. De tényleg ne tervezzünk ennyire előre. Majd, ha itt lesz az ideje, akkor újra felhozzuk a témát, rendben?

-          Rendben. – bólintottam.

-          Meg amúgy is, ahhoz, hogy veled éljek, először meg kell kérdezned, hogy hozzád költözöm-e. Amíg ez nem történik meg, addig nincs is miről beszélnünk. – kiöltötte rám a nyelvét, gyorsan felállt a kanapéról és megpróbált elsomfordálni mellettem, amit persze nem hagytam neki. Keze után kaptam, visszarántottam magamhoz és ledöntöttem a kanapéra, majd fölé hajoltam.

-          Annie Wilmer, megtisztelnél azzal, hogy majd a jövőben megoszthatom veled minden éjjel az ágyamat? – kérdeztem tőle, az ajkaink szinte súrolták egymást.

-          Csak az ágyadat? – húzta fel az egyik szemöldökét.

-          Az ágyamat, a fürdőszobámat, a nappalimat, a konyhámat… A lakásom minden zegzugát, egyszóval az életemet.

-          Ez majdnem olyan volt, mint egy lánykérés. – kuncogott.

-          Lánykérés? – néztem rá meglepetten. – Hm, most, hogy mondod, nem is rossz ötlet. – tettem úgy, mint aki nagyon gondolkozna, mire Annie vállon csapott. – Auuu! Ezt most miért kellett? – játszottam a sértődöttet, közben a sérült területet simogattam.

-          Azért, mert néha olyan lökött vagy. – két kezét a mellkasomra tette, és próbált eltolni magától, hogy felkelhessen, de én nem engedtem.

-          De te így szeretsz. – adtam egy gyors puszit a szájára.

-          Ez a te szerencséd. – húzott vissza tarkómnál fogva magához, hogy egy vérpezsdítő csókban forrjunk össze.

-          Várj.  – szakadtam el ajkaitól. – Mi az, hogy majdnem olyan volt, mint egy lánykérés? Mi hiányzott, - kérdeztem lihegve.

-          Ne kezdjük megint. – forgatta meg szemeit.

-          Rendben, de még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Szóval?

-          Szóval mi? Melyikre? – tetette a hülyét, én meg szúrós szemekkel néztem rá. – Jah, hogy arra! Ezt még át kell gondolnom. – mutató ujját a állához emelte és a szoba egyik pontját kezdte el szuggerálni, mint aki gondolkodna.

-          Annie… - nyögtem.

-          Oké, oké. – nézett újra rám. – A válaszom… - kezeit a nyakam köré fonta. – Igen, szívesen osztoznék veled az ágyadon.

Mit ne mondjak, ki is próbáltuk, milyen az ágyamon osztozni…

Merengésemből a turnébusz fékezése és John riasztott fel. Megérkeztünk a szállodához, ahol meg fogunk szállni. Kinéztem az ablakon és a szokásos kép fogadott. Sikítozó rajongók és egy csomó fotós és újságíró.

-          Hé, haver, ideje lenne leszállni. – lökött meg Matt. Nagyot sóhajtottam, feltettem a napszemüvegemet és elindultam. – Hé, minden oké? – tette a kezét a vállamra, én meg bólintottam.

A szálloda előtt osztogattunk pár autogramot és csináltunk pár képet is a rajongókkal. Az újságíróknak nem válaszoltunk, drága menedzserünk megtiltotta, mivel a koncert előtti sajtótájékoztatón úgy is ott lesznek, majd akkor kapnak választ kérdéseikre.

Miután megkaptuk a kulcsainkat, mindenki a sajátjába ment, hogy lepakolhasson, de előtte még kiadta az instrukciókat, hogy egy óra múlva a szálloda haljában találkozunk, és indulunk a stadionba, ahol lesz a holnapi koncert, és ahol már vár ránk a sajtó, hogy megbombázhassanak minket a kérdéseikkel. Miután beléptem a szobámba, ledobtam a táskámat az ágy mellé. Mivel délután négy óra volt, úgy döntöttem, felhívom Anniet. Már két napja nem beszéltünk, csak pár üzenetet váltottunk, és már nagyon hiányzott a hangja. Rögtön tárcsáztam is a számát, amit harmadig csengésre fel is vett.

-          Szia szivem! – ásított bele a telefonba.

-          Szia kicsim! Felébresztettelek?

-          Nem, ár fent vagyok úgy… tíz perce. Most fogom meginni a reggeli kávémat, és amíg az nincs bennem, tudod, hogy addig nagyon kómás vagyok. – ezen elmosolyodtam, mert ismerem az érzést, én is ilyen vagyok korán reggel. – Már megérkeztettek a következő helyszínre?

-          Igen, pár perce jöttünk meg. Most van egy óra szabadom, míg nem indulunk a koncert helyszínére, ahol egy csomó firkász vár ránk. – fintorogtam, ahogy belegondoltam abba, hogy mi vár még rám.

-          Nyugi, túléled, minden rendben lesz. Felveszed a favigyort és válaszolsz a kérdéseikre.

-          Ha ez ilyen könnyű lenne. Egy hónapja jelent meg a cikk és még mindig nem szálltak le a témáról. Még mindig a kapcsolatunk a téma. – panaszkodtam.

-          Édes, figyelj rám. Tisztában voltunk vele mindketten, hogy mit vállalunk azzal, hogy nyíltan felvállaljuk a kapcsolatunkat. Hisz te magad mondtad, hogy kell egy-két hónap, mire ez az egész lecsillapodik, addig meg szépen várunk és tűrünk.

-          Jaj, cica. – sóhajtottam és eldőltem az ágyon. – Én panaszkodom, mikor neked nagyobb okod lenne rá. Tényleg, ott nálatok mi a helyzet?

-          Semmi különös. Egyre népszerűbb vagyok az egyetemen. – nevetett fel. – Mindenki velünk akar barátkozni. Néha már irritál ez a sok mű mosoly.

-          De ugye nem bántanak, és a fotósok, újságírók?

-          Minden rendben van. Tudom kezelni a helyzetet. A sajtótól még nem kerestek, szerencsére a címemet még nem sikerült kinyomozniuk. Fotósokkal se futottam össze, vagyis én nem vettem észre őket. A neten meg nem nézek utána ezeknek a dolgoknak.

-          Pedig keringenek képek rólad a neten. – kuncogtam fel. – Áruld már el kincsem, hogy azt a piros csipkecsodát végül megvetted vagy sem? Nekem nagyon tetszett, szívesen kihámoználak belőle. – nyeltem egy nagyot, ahogy elképzeltem szerelmem törékeny testén azt az aprócska bugyit és melltartót.

-          Jaj, ne is mond. A csajokkal elmentünk az egyik fehérneműbutikba. Első látásra beleszerettem az egyik szettbe. Már azon voltam, hogy megveszem, hogy egy csaj lefényképezett a telefonjával, így otthagytam és kijöttem az üzletből, még a vásárlástól is elment a kedvem.

-          Nem vetted meg? – hüledeztem.

-          Nem. – jön az egyszerű és gyors válasz.

-          Pedig nagyon… - mondanám tovább is, de nem tudom folytatni, mert közbeszól.

-          Nem vettem meg aznap, hanem csak másnap. Másnap visszamentem és megvettem, a hozzá illő hálóinget is. – ahogy ezt kimondta, nagyot nyeltem és érzetem, hogy a nadrágom kezd szűk lenni.

-          Kicsikém… - sóhajtoztam.

-          Tudom Erick, tudom. Én is így érzek. – hallottam a hangján, hogy Ő is nehezebben veszi a levegőt. – Nagyon hiányzol.

-          Te is nekem, nagyon. – halkult el a hangom. Folytattam volna, de abban a pillanatban kopogtak. – Kicsim, kopogtak. Tartsd, megnézem ki az. – Nagy nehezen felkeltem és az ajtóhoz mentem, hogy kinyissam. Rick volt az. Félreálltam, hogy be tudjon jönni. Rick a karórájára mutatott, hogy idő van. – Itt is vagyok. Rick jött, indulnunk kéne.

-          Üdvözlöm őt, és a többieket is. – gyorsan elhadartam Ricknek, hogy Annie üdvözli, aki viszont üdvözölte őt.

-          Kicsim, ne haragudj, de le kell tennem, készülődnöm kéne, majd később hívlak.

-          Oké, menjél csak. Sok sikert, és csak okosan, ne hagyd magad, ha kell oszt ki a firkászokat. Nagyon szeretlek.

-          Meg lesz. Én is szeretlek.

Miután letettem a telefont, gyorsan lezuhanyoztam és magamra kaptam az első rövidujjú pólót és nadrágot, ami a kezembe került. Gyorsan zsebre vágtam a telefonomat és a tárcámat, és már indultunk is a halba, ahol már a többiek ott voltak kivéve Johnt. Ennyit arról, hogy legyünk pontosak. Negyed óra várakozás után megjelent a menedzserek gyöngye fülig érő vigyorral. Na fene, hát ezzel meg mi történt? Már majdnem beszóltunk Mr. Pontosságnak, mikor gyorsan felemelte kezeit és megszólalt.

-          Tudom, késtem, de ha megtudjátok az okát… - hagyta lógva a mondatot. – De nem most, majd a sajtótájékoztató után, addig meg kibírjátok. Na, menjünk.

Odaérve a stadionba már össze volt rakva a színpadon több hosszú asztal, ahová mi hatan, a banda tagjai és John, helyet foglaltunk. A koncert előtti sajtótájékoztató ugyanúgy zajlott, mint az összes többi. Ugyanazok a kérdések, amikre ugyanazok voltak a válaszok. Várjuk-e már a holnapi koncertet? Mit várunk a közönségtől? Szerintünk mennyien lesznek?...

Hol les a következő fellépés? Ez volt az a kérdés, amit kicsit tovább boncolgattunk. Mivel az elmúlt hónapban csak a szigeten léptünk fel, és a következő fellépésünk Párizsban lesz, így kíváncsian érdeklődtek, hol mindenhol fogunk még fellépni. Elmondtuk, hogy Párizs után megyünk Amszterdamba, Berlinbe, Stockholmba, Budapestre, Rómába, Madridba, majd utazunk az Egyesült Államokba, ahol lesz még három koncertünk. Nevezetesen New York, Denver és Los Angeles a célpont.

Ahogy eddig az összes ilyen interjúnál, most sem maradhatott el a magánéletünket érintő kérdések. Amit tudtunk hárítottunk. Megkérdezték, hogy a turné befejezése után kinek mi a terve a nyárra, hol fogja kipihenni magát és a legfontosabb, kivel. Meg áll az ész ilyen kérdés hallatán. Ezeknek semmi se szent? Jó, hogy nem arra kíváncsiak, hogy mikor megyünk WC-re. Majd pont ország, világ előtt fogom kikiabálni, hogy mit terveztem.

Ahogy a többiek, úgy én is azt válaszoltam, hogy nem tudom még, hisz még másfél hónap utazgatás áll előttünk. Ezzel nem is hazudtam, mert tényleg nem voltak konkrét terveim augusztusra. Annievel nem beszéltünk meg semmi konkrétat. Ha minden igaz, az utlsó három koncerten, ami Amerikában lesz, már ott lesz mellettem, addigra végez a vizsgáival is. A többit meg majd meglátjuk.

Az interjú befejeztével még maradtunk egy kicsit. A jelenlévő rajongókkal fényképezkedtünk, CD-ket dedikáltunk, aláírást osztogattunk.

-          Szia Erick! – köszöntött a következő rajongó és elém nyomta z új albumunkat. Felnéztem az előttem álló lányra, halványan rámosolyogtam, és visszaköszöntem neki, majd úrja az albumot tüntettem ki figyelmemmel.

-          Kinek lesz?

-          Már meg sem ismersz Mike? – kérdezte, mire felkaptam a fejemet, és az előttem álló lány arcát fürkésztem. Csak egy embert ismerek, aki a második keresztnevemen szokott hívni. De az nem lehet. Ő nem lehet itt.