47. fejezet

Sziasztok!

Most nem írok litániát, megkímélek benneteket :D Csak felteszem a részt és jó olvasást hozzá.

Pusszancs és várom a véleményeteket!

Szusi

U.I.: Köszönöm szépen a díjakat, amiket kaptam. Amitn lesz időm kiteszem őket.

„Annie, te nem akarsz gyereket?” vízhangzott a fejemben. Egy baba? Tőle? Most? Mi van??? Ez sok, én még erre nem vagyok felkészülve. Még túl korai, még nagyon fiatal vagyok, hogy anyuka legyek. Egyszer talán, de nem most. És amúgy is, hogy a francba jutott ez az eszébe? Hisz még csak az összeköltözés került szóba közöttünk, és még arra is legalább egy évet kell várnunk, mivel még egy évet itt, Los Angelesben kell járnom. Ez alatt az egy év alatt bármi megtörténhet, akár a legrosszabb is, hogy szétmegyünk, amit remélem nem fog bekövetkezni. Most meg egy gyerek? Ez túl gyors lépés nekem. De hogy a francba magyarázzam el neki, hogy ez túl korai, nem beszélve arról, hogy én még erre nem vagyok felkészülve, mármint az anyaszerepre.

Nagy levegőt vettem, és Ericket, aki még mindig a válaszomra várt, mellkasánál fogva eltoltam magamtól, hogy fel tudjak ülni. Miután mind a ketten ülőhelyzetbe kerültünk, minden bátorságomat összeszedtem és felé fordultam.

-          Erick, én nagyon szeretlek téged. – mosolyogtam rá, de nem a felhőtlen boldogságtól. – De egy gyerek… Én… Én nem akarok gyereket. – nyögtem ki nagy nehezen. Ebben a pillanatban a mosoly, ami eddig ott ragyogott az arcán, eltűnt. Istenem, kérlek, ne! Mit tettem! – Nem azt mondom, hogy soha. Egyszer biztos, hogy akarok. – próbáltam menteni a menthetőt. – Hisz minden nő álma, hogy egyszer anya lehessen, ahogy az enyém is. – ábrándoztam. – De most még nagyon korainak tartom. Még az egyetemet se fejeztem be. Egy gyereknek család kell. Téged Londonba köt a munkád, engem még egy évig Los Angelesbe az egyetem, hol laknánk?... – és csak mondtam, és mondtam, annyira belemerültem az okok felsorakoztatásába, hogy arra eszméltem fel, hogy Erick egyik kezét a számra tapasztotta, hogy belém fojtsa a szót.

-          Kicsikém, cssshhhh. Ne haragudj, nagyon félreértettél, vagyis inkább én fogalmaztam rosszul. – húzta el a száját. –Tisztában vagyok vele, hogy ez most nem megvalósítható, nagyon sok tény szól ellene, aminek a háromnegyed részét sikerült felsorolnod röpke tíz perc alatt. – kuncogott. – És nagy önzőség lenne most a részemről ezt kérni tőled. Én csak arra voltam kíváncsi, hogy hogyan állsz ehhez a témához, hogy a jövőben akarsz-e majd gyereket, és megnyugtat a tudat, hogy a jövőben egy focicsapatnyi gyereket csinálhatok neked. – kacsintott rám, és már hajolt is volna felém egy csókra, de én megállítottam, hátrahúztam a fejemet és a mutató ujjamat a szájára tettem.

-          Ácsi, ácsi. Miből gondolod, hogy TE leszel az ÉN gyermekeim apja? – tettem fel a költői kérdést.

-          Hm, nem is tudom… - mondta gondolkodást tettetve. – Talán, mert nem tudsz nekem ellenállni?! – kérdezte, ami inkább kijelentésnek hangzott, és felhúzta egyik szemöldökét.

-          Nem is vagy egy kicsit sem eltelve magaddal. – nevettem el magam.

-          Nem bizony. – hajolt felém egy szexi mosolyt megvillantva, és azonnal lecsapott az ajkaimra, nem hagyva időt az ellenkezésre. Nem, mintha ellenkeztem volna.

-          Amúgy, egy valamire nagyon kíváncsi lennék, hogy jutott az eszedbe ez a gyerektéma? – kérdeztem tőle, miután elszakadtunk egymás ajkától. Erre nagyon kíváncsi voltam, mert halványlila gőzöm sem volt, hogy jutott az eszébe.

-          Hááát… - húzta el a szót. – Most, hogy John apa lesz, és nap, mint nap a vigyorgó képével találtuk szembe magunkat… Soha nem láttam még ennyire boldognak, és elgondolkoztam a lehetőségén, hogy egyszer én is ilyen boldog akarok lenni. – mondta, de nem mert a szemembe nézni. Érdekesebb volt a kanapé mintázata, azt tüntette ki figyelmével. Ujjával a támlán lévő mintákat rajzolta körbe. Istenem, ez a pasi! Mindjárt megzabálom. Ilyen miatt jött zavarba? Nem mondom, álmomban sem gondoltam volna, hogy az, hogy John apa lesz, ilyen hatással lesz rá. A legtöbb férfi ódzkodik a baba témától, főleg az Ő korában. Erre, maga Erick hozta fel a témát.

-          Szóval, egyszer te is át akarod élni ezt az érzését. – konstatáltam az elhangzottakat. – Csak egyszer? – kérdeztem, mire Erick meglepődve nézett rám, nem értette, mit akarok ezzel. – Azt mondtad az előbb, hogy egy focicsapatnyi gyereket akarsz csinálni nekem. – mosolyogtam rá pimaszul, amit egy szívdöglesztő mosollyal viszonzott.

-          Akár neki is állhatunk a gyártási folyamat gyakorlásához, hogy mire a megvalósításra kerül a sor, tökéletesítsük a technikát.

-          Szerintem is. – ennyit bírtam csak kinyögni, mert újra ajkaimon éreztem az övét, és eldöntött a kanapén, hogy ott folytassuk, ahol a kérdése előtt abbahagytuk.

A nap hátralévő részét egymás kényeztetésével töltöttük. Ki se mozdultunk a szobából, még a vacsorázni se mentünk le, inkább felrendeltük a szobába. Szeretkezés közben próbáltunk halkak lenni, vagyis inkább én próbáltam visszafogni a sikolyaimat, ne hogy megzavarjuk szegény Tyler lelkivilágát. De egy valamit nem értettem, hogy a francban hallhatott minket, hisz egy négy csillagos szállodában a falak nem papírból vannak, mint a kollégiumban.

Reggel nagyon nehezen ébredtünk fel Erickkel. Felváltva nyomkodtuk ki a telefonunkon az ébresztőt, de sokáig nem húzhattuk az ágyban lustálkodást. Gyorsan elkészülődtünk, és összepakoltunk, majd csomagjainkkal együtt lementünk a recepcióra kijelentkezni, hogy aztán visszarepülhessünk a napfényes Los Angelesbe.

A repülőút nagyon gyorsan eltelt, észre se vettem és már a kijárat felé igyekeztünk a bandával. Rájuk egy kisebb mikrobusz várt, míg én azt terveztem, hogy fogok egy taxit és azzal hazamegyek. Nem akartam zavarni az együttest, ez most róluk szólt, és nem pedig arról, hogy Erick Russel a barátnőjével érkezett meg a szállodába. Ez az elméletem akkor dőlt meg, mikor búcsúzkodni akartam tőlük. Erick addig, addig erősködött, míg belementem, hogy elvigyenek a lakásomig. Erick annak jobban örült volna, ha a szállodába is velük tartok, de ebből az egyből nem engedtem, vagy csak hazavisznek, vagy fogok egy taxit. Szomorúan, de belement.

A lakáshoz érve elbúcsúztam a többiektől, majd Szerelmemmel megegyeztünk, hogy majd később felhívom, és akkor majd megbeszéljük, hogy akkor az este hogyan legyen, ő jön át, vagy én megyek hozzá. Egy hosszú csók után nagy nehezen elbúcsúztunk egymástól. Felsiettem a lakásba, és mikor beléptem, nem mindennapi látványban volt részem. Azonnal a táskámban lapuló telefonomért nyúltam, hogy megörökíthessem az elém táruló képet. A bátyám a telefon hangjára kapta fel a fejét, és nézett velem farkasszemet. Mikor meglátta, hogy mit csináltam, elképedve nézett rám, amin muszáj volt nevetnem.

-          Te… Te… Te most lefényképeztél engem? – kérdezte sértődötten.

-          Természetesen. – bólintottam. – Csak nem gondoltad, hogy elszalasztom a lehetőséget? Ez ritka pillanatok egyike, mikor a bátyámat azon kapom rajta, ahogy a vasalóval szerencsétlenkedik, hogy kivasalja az ingjét.

-          De…

-          Ne aggódj, meg fogom mutatni a képet Breenek. – mentem oda hozzá, és bíztatóan megfogtam az egyik vállát. – Tényleg, hol van most? – néztem körül a lakásban.

-          Még nem jött meg a vizsgáról. – válaszolt Tom. – Ha szépen megkérlek, nem vasalnád ki nekem? – mutatott a vasalódeszkán lévő halványkék ingre. – Megbeszélésre kell mennem, és már késésben is vagyok. Tegnap nem szóltam Breenek, nem akartam zavarni, így is elég sokáig tanult.

-          És mit kapok cserébe? – kérdeztem, mert ugyebár nem úgy működik, hogy én segítek, és cserébe meg nem kapok semmit.

-          Hááát, majd kitalálok valamit. – húzta el a száját.

-          Arra várhatok. Na, add ide, megcsinálom, addig menj és öltözz fel. – vettem ki a kezéből a vasalót. Pont mire befejeztem a vasalást, kész is lett Tom. Már csak az ing hiányzott, amit azonnal át is nyújtottam neki.

-          Köszi, húgi, meghálálom, ígérem.

-          Tudom. – mosolyogtam rá.

Miután bátyám lelépet, bementem a szobámba, hogy átöltözhessek, és kicsit rendet rakjak ott. Kisebbfajta felfordulás uralkodott a szobámban. A jegyzeteim szanaszét voltak, volt belőlük az asztalon, az ágyon és még a fotelban is. A ruháimról már nem is beszélve, illetve az üres chipses zacsikról, és a csokis papírokról. Nincs mit szépíteni, a vizsgaidőszak alatt nem vagyok a rendrakás mintaképe. Miután megfelelőnek találtam a szobám állapotát, a konyhába mentem, hogy pár szendvicset készítsek magamnak, majd azzal együtt és egy pohár narancslével elfoglaltam a nappaliban lévő kanapét. Relaxálás gyanánt TV-t néztem, amikor berobbant drága barátnőm. Észre se vett engem, úgy rohant be a szobájukba.

-          Neked is szia! – kiáltottam utána.

-          Oh, itthon vagy? Észre se vettelek. – lépett vissza az ajtóba, hogy kilessen, majd pár másodperc múlva újra eltűnjön. – Üdv újra itthon. Majd később kifaggatlak, de most rohannom kell. Szia. – azzal ki is viharzott a lakásból. Még időm se volt megkérdezni tőle, hogy hova siet. Úgy látszik, hogy ez egy ilyen nap, mindenki siet valahová.

Most mit csináljak, főleg egyedül? Egész nap nem fogok itt ülni, bámulni a TV-t, és arra várni, hogy a lakótársaim közül valaki hazajöjjön. Jobb elfoglaltságot is tudnék magamnak, hisz Erick itt van a városban. Legszívesebben most vele ülnék itt, de tudom jól, hogy most nem lehet. Gondolom, John most tart eligazítást nekik, hogy mit kell csinálniuk ebben a pár napban. Kicsit később majd felhívom. Megettem az elkészített szendvicseimet, majd az üres tányéromat és poharamat elmostam és a szárítóra raktam. Ekkor pattant ki az agyamból, hogy mi lenne, ha vacsorát főznék, és azzal lepném meg Ericket. Nem is rossz ötlet. De van egy kis gond. Először is nem tudom, mit terveztek Bree-ék, ha jól emlékszem, holnap van az utolsó vizsgája. Erre még rá kell kérdeznem. Másodszor pedig, ha Ericket idehívom, akkor mi lesz a többiekkel? Ha már az egész banda itt van Los Angelesben, nem hanyagolhatom el őket se, hogy csak az egyikükkel foglalkozok. Azt hiszem, ez a vacsora dolog ki van lőve. Mindenképpen meg kell várnom barátnőmet, hogy rákérdezzek, hogy hogyan tervezte az estéjét, és majd aztán meglássuk, hogyan tovább.

Bementem a szobámba a laptopomért, és kivittem a nappaliba. Leültem a fotelba és az ölembe vettem a gépet. Felmentem a netre, és először meglestem az e-mailjeimet. Válaszoltam a leveleimre, majd kíváncsiságtól vezérelve beírtam a böngészőbe Erick nevét, hogy vajon mi az új pletyka körülötte, mit írhattak a Denver-i koncertről és arról, hogy a semmiből jelentem meg ott. Rögtön az elsőre rá is kattintottam, ami egy rajongói oldal volt.

Újra együtt a szerelmesek!

Nagy meglepetésben volt része Erick Russelnek az együttes tegnapelőtti koncertjén Denverben. A koncert előtti sajtókonferencián megjelent az énekes barátnője Annie Wilmer, akivel a pletykák ellenére nem szakított.

Az egyik jelenlévő rajongó a következőkről számolt be:

„A barátnőmmel hetekkel ezelőtt megvettük a jegyet a koncertre, és az előtte lévő sajtótájékoztatóra is. Nagyon vártuk már ezt a napot, mivel nagy rajongói vagyunk az együttesnek.

Annie a sajtótájékoztató közben érkezett meg, és feltűnésmentesen leült a hátsó sorok egyikébe. A dedikálásra ő is sorba állt, kettővel előttünk állt. Mikor Erick alá akarta írni a képet, hitetlenkedve találta szembe magát a lánnyal.  Aztán mit sem törődve a többiekkel felkapta Anniet, megpörgette és megcsókolta ott mindenki szeme láttára.

Nagyon aranyosak voltak, látszott rajtuk, hogy fülig szerelmesek egymásba, és felhőtlen a kapcsolatuk. Erick a hátralévő időben el sem engedte maga mellől barátnőjét. Mikor ránk került a sor, gratuláltunk nekik, hogy milyen szép pár. Még képet is készítettünk róluk.

Nagyon jó volt ezt a pár sort olvasni, megmelengette a szívemet, hogy vannak rajongók, akik örülnek a kapcsolatunknak. A kis beszámoló végén meg ott volt egy kép rólam Erickkel, mikor épp átölelt engem. Furcsa volt így utólag visszalátnom magunkat, de egyben jó is. A szívemet újra átjárta az az érzés, ami akkor, abban a pillanatban, mikor újratalálkoztunk.

Visszamentem a keresőbe, és megnyitottam a következő oldalt. Itt már nem annyira szívmelengető dolgokat írtak rólunk. De mit lehet tenni, nem örülhet mindenki a mi boldogságunknak.

Annie Wilmer, avagy a megcsalt lány esete

Mint ahogy arról már régebben is értesülhettetek, Erick Russel felvállalta „szerelmét”, Annie Wilmert. Minden szép és jó volt, ott turbékoltak szemünk előtt a televízió képernyőjén egy interjú alkalmával. Volt, aki ujjongott örömében, de volt, akit a hányinger kerülgetett. Sokan feltették magukban azt a kérdést, „Mit tudhat ez a lány, amit én nem?”. A válasz nagyon egyszerű, el tudta csavarni a mi Erickünk fejét. De úgy látszik, azzal, hogy elcsavarta a fejét, azzal még nem tudta maga mellé láncolni, amit a rá egy hónapjára megjelenő képek is bizonyítottak, amin a mi „hős lovagunk” egy másik lány, aki nem mellesleg nagyon gyönyörű is volt, társaságában töltötte az estét. Ekkor nagyon sok lány szíve repesett az örömtől, hogy Erick még se gondolta az „amcsi csajjal” annyira komolyan a kapcsolatát. De itt is felmerült a kérdés, hogy akkor miért vállalta fel a nagy közönség előtt? Hisz hivatalosan eddig egy barátnőjét mutatta be a rajongóinak, és ő nem más volt, mint Barbara Lambrick, akivel több, mint egy évig alkottak egy párt, és aki lecserélte ezt a szexi pasit az Arsenal csatárjára. Ki igazodik ki a pasikon?

A napok teltek, a lányok reménykedtek minden egyes Band of Angel koncerten, hogy „Na, most én leszek az a lány, aki felkelti Erick érdeklődését!” De sajnos megint csalódniuk kellett, mert ahogy Erick betette a lábát az „új világba”, Annie Wilmer lecsapott. Denverben a semmiből bukkant elő, és a dalos pacsirta eszét vesztve kapott a kiscsaj után. Erick „ölebe” a hátralévő időben el se mozdult „gazdája” mellől.

Úgy látszik ebben a nőben nincs semmi erkölcs, és még az sem zavarja, hogy „szerelme” félrekacsintgat, még azt is megbocsátja neki, csakhogy beszédtéma legyen a neve. Most jelenleg dúl a love közöttük, de ki tudja meddig.

Fel a fejjel lányok, majd meglássuk, hogy ki nevet a végén. Addig is mi nyugodt szívvel és karba tett kézzel várjuk a fejleményeket.

Pfff, nesze neked szólásszabadság. Hogy egyesek miket össze nem hordanak? Ha már annyira vulgárisak akarunk lenni, nem is tudom, ki használja jobban nyalásra a nyelvét Erick vagy én? Na, akkor ki is az öleb? Na, jó, ez hülye összehasonlítás volt. Legszívesebben beírnék erre az oldalra egy kommentet, de inkább kihagyom. Nem minősítem le magamat az ő szintjükre. Meg ugyebár mindenkinek meg van a saját véleménye. Aki ezt a cikket írta, és akik like-olták, azok 100%, hogy nem örülnek annak, hogy engem láthatnak Erick párjaként, és látszik rajtuk, hogy a szennylapoknak hisznek, meg annak, amit a neten olvasnak, aminek a valóságalapja elenyésző. Nem baj, ilyen emberekre is szüksége van a világnak, fent kell tartani az egyensúlyt…

-          Hát te meg mit olvasol? – jött a kérdés a fülem mellől. Észre se vettem, hogy valaki belépett a lakásba, annyira elmerültem az olvasásban. Ijedten fordítottam tekintetemet a hang irányába, hogy szemébe nézhessek Szerelmemnek, mert ő volt az, az illatáról megismertem, a hangjáról már nem is beszélve, és aki most elmélyülten olvasta a cikket, amit az előbb én is.