48. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Meghoztam a kövi részt. Remélem, tetszeni fog. Kicsit lelkizősre sikeredett, de ez van, most ilyen állapotban vagyok én is, és ezt megmutatkozik a fejin is kicsit.

Köszönöm szépen az előző fejihez a két komit. Nagyon örültem neki. OneGirl ne szabadkozz, hogy későn írtál komit. Te az egyik leghűségesebb olvasom vagy, aki minden fejihez szokott komit írni. (L)(L)(L)

Látom tetszettek a cikkek. Hát igen, vannak, akik nem tudják elfogadni, hogy „bálványuk” nem szabad ember, és olyan valakit választott magának, aki nekik nem szimpatikus. Nemrég találtam egy olyan oldalt, ahol egy személyt előszeretettel fikáznak, és mindenféle gúnynevet ragasztanak rá, mert nem tetszik nekik, hogy az imádottjuk párja. Nem is ismerik, főleg nem személyesen, és véleményt alkotnak róla. Nem tudok ilyen embereket megérteni, és szerintem soha nem is fogom. Miért nem lehet elfogadni azt, hogy az illető boldog azzal, akivel van? Számomra az a fontos (remélem, többen egyet értenek velem), hogy az, akiért úgymond rajongok, boldog legyen. Nem érdekel az, hogy most a párja a szomszéd néni/bácsi a közértből, az a fontos, hogy ők boldogok, és nekem ennyi elég.

Nem akarok embereket, meg oldalt sem megnevezni. Aki ismer, az tudja kiről/miről beszélek. Senkit nem akarok megsérteni ezzel. Szabad világban élünk, és mindenkinek van véleménye.

Már nem is locsogok, inkább olvassátok, hogy mit kreáltam :DDD

Pusszancs

Szusi

-          Mi ez? – kérdezte idegesen.

-          Egy cikk, amint látod. – mondtam halál nyugodtam, közben pedig én is dühös voltam a cikk miatt, de nem tudtam ellene tenni. – Amúgy, hogy kerülsz ide?

-          Azt én is látom. Hogy merészelnek ilyet írni rólunk, RÓLAD? – emelte fel a hangját, közben fel s alá járkált.

-          Hé, nyugi, ez egy cikk egy rajongói oldalon, mit kell ezen ennyire felhúznod magad? – léptem elé, két kezemet a vállára tettem, hogy megállítsam a járkálásban.

-          Te még is hogy lehetsz ilyen nyugodt? – kérdezte hitetlenkedve. – Téged nem zavar, hogy ilyeneket írnak rólad?

-          Képzeld, zavar, nagyon is zavar, hogy ilyennek képzelnek, de nem tudsz ellene mit tenni… - nem tudtam folytatni, mert a szavamba vágott.

-          De, tudok. Válaszolok erre a pulicer díjas cikkre. – azzal leült a kanapéra, ahol eddig én ültem és az ölébe vette a gépemet.

-          Nem, nem írsz nekik. – léptem hozzá, lecsaptam a laptop tetejét, és kivettem a kezéből.

-          Miért nem? Hagyjam, hogy mindenféle számító nőcskének tituláljanak? Az ÉN barátnőmről ne írjanak ilyeneket.

-          A TE barátnődnek ebbe nincs is beleszólása? – kértem ki magamnak. Ne már, hogy ő döntsön arról, hogy mit írhatnak rólam, és mit nem. – Erick, gondolkozz. Ez egy rajongói oldal. Mit érsz azzal el, ha írsz nekik? A véleményüket úgy sem tudod megváltoztatni. Ha a szomszéd néni lenne a barátnőd, akkor ő nem tetszene nekik.

-          Nem érdekel, akkor is írok nekik. Legalább megtudják, hogy mi a véleményem róluk, és felvilágosítom őket, hogy mi a tényleges helyzet. Szóval add ide azt a gépet. – és nyúlt az említett tárgy felé, amit elhúztam előle.

-          Nem adom.

-          Annie, ne szórakozz velem. Add ide azt a rohadt gépet. – förmedt rám. Nekem itt telt be a pohár.

-          Tudod mit Erick Russzel, b*szd meg. Nesze, itt a gép. – nyomtam a kezébe. – Nem is tudom, pár hónapja kinek volt a nagy szövege az, hogy ne törődjek a rólunk megjelenő cikkekkel.

-          Hahó, fiatalok! Mi a vita tárgya? – kérdezte a szobájából kilépő barátnőm. Nem törődve a megdöbbent tekintetével, elviharoztam a szobámba, és még az ajtót is jól becsaptam magam után. Még azt se kérdeztem meg tőle, hogy mikor ért vissza.

Erick szemszög

-          Hát ezzel meg mi történt? – kérdezte Bree, miközben a csukott ajtót bámulta, amit az előbb csapot be Annie, majd megfordult és a kanapé felé igyekezett hozzám. – Mi ez a paprikás hangulat. Az ember azt gondolná, hogy majd három hónap külön töltött idő után turbékolni fogtok, erre itt vitatkoztok. Ti aztán nem vagytok semmik. – csóválta meg a fejét és leült mellém. – Erick, mi a szent szart csináltál már megint? – kérdezte, és az arca elég kétségbeesett volt.

-          Miből gondolja mindig mindenki azt, ha összeveszünk, akkor azt én kúrtam el? – háborodtam fel.

-          Erick, Anniet óvodás korom óta ismerem. Tudom, ha így viselkedik, akkor azt valaki kiváltotta belőle. Szóval, hallgatlak, csiripeljél nekem pacsirta. – megforgattam a szemeimet. Mikor lett ez a nő ennyire, ennyire… Á, inkább nem mondtam semmit, mert még őt is magamra haragítom.

Mindent elmeséltem neki töviről hegyire, majd a vita tárgyát a kezébe nyomtam, hogy ő is olvassa el. Míg Bree a cikket olvasta, türelmetlenül doboltam a lábamon. Idegesített, hogy Annie csak így elviharzott a szobájába, és hogy egy cikk miatt vitatkoztunk össze. Ilyet is csak mi tudunk. Igaza van Breenek, ennyi külön töltött idő után boldognak kéne lennünk, hogy újra együtt vagyunk, erre mi mit csinálunk? Veszekszünk.

Ez a cikk teljesen kiverte nálam a biztosítékot. Hogy merészelnek ilyeneket állítani Annieről? Nem is ismerik. Miért nem lehet megérteni, és elfogadni, hogy én Őt szeretem, és vele vagyok boldog. Ilyenkor utálom azt, hogy mennyien ismernek. Miért nem lehet csak a banda munkásságával foglalkozniuk, és a magánéletünket pedig békén hagyni? Túl sokat akarok? Szerintem nem. Ezért utálok a magánéletemről nyíltan beszélni, mert akkor ez lesz a vége. De majd én megmutatom ezeknek az üresfejű libáknak, hogy nem beszélhetnek így arról a személyről, aki fontos számomra. Mindennek van határa. Nem szoktam ilyen cikkekre reagálni, de ami sok, az sokk. Nálam pedig itt telt be a pohár. Már nyúltam volna a laptopért, mikor Bree elhúzta előlem.

-          A-a, ezt most felejtsd el. Nem engedem, hogy erre a szaros cikkre válaszolj.

-          De hát miért nem? Nem olvastad, hogy hogyan alázták meg benne Anniet? – értetlenkedtem.

-          De, képzeld el, hogy olvastam, és még ennél cifrábbakat is. – úgy néztem rá, mint aki előtt egy nagy kérdőjel lenne. Nem értettem, hogy miről van szó. – Te nem tudod, hogy a közös interjútok megjelenése után mi mindent élt át, mivel kellett megbirkóznia. – bökött a csukott ajtó felé, ami mögött ott volt Szerelmem. – Gondolom, a felét se mesélte el, hogy mi történt?

-          Nem tudom, mire gondolsz. Nekem csak annyit mesélt, hogy itt minden rendben van, és nem zaklatják az újságírók és a fotósok. – válaszoltam, de még mindig nem értettem, mire akart kilyukadni.

-          Sejtettem.

-          Bree, elárulnád végre, hogy miről van szó, mert már nem értek semmit, és kezdek kiakadni. Nem értelek benneteket, lányokat. Miért nem lehet egyenesen elmondani, mi van, miért kell elferdíteni a dolgokat, vagy csak egy részét elmondani? – kérdeztem, mert ez már idegesítő volt. Az egyikük faképnél hagyott, és elrohant a szobájába duzzogni, míg a másik rébuszokban beszél. Istenem adj türelmet!

-          Arról van szó, kedves Erick. – mondta ki a nevemet gúnyosan. – Hogy Anniet a drága rajongóid elég szépen letámadták az elején. Amikor megjelent az interjútok a legtöbb rajongói oldal veletek foglalkozott. Annie nem törődött vele, tisztában volt azzal, hogy nem sokan fognak örülni a kapcsolatotoknak, és nem is nagyon nézte ezeket az oldalakat. Nem akarta feleslegesen felidegesíteni magát, de mi a csajokkal figyelemmel követtük. Ő is tudott róla, és néha azért beszámoltunk neki az eseményekről. Rengeteg ehhez hasonló cikk jelent meg róla. – bökött a már asztalon pihenő laptopra. – A legrosszabb még is az volt, mikor az utcán sétáltunk, és pár csitri megismerte és odajött hozzánk. Nem szépítek, szó szerint megfenyegették, hogy szakítson veled. Az egyetemen nagyon sokan sugdolóztak a háta mögött, mindennek elmondták. Nem egyszer jött ki úgy a női mosdóból, mint aki szellemet látott, mert meghallotta, mit beszéltek róla. Voltak olyanok is, akik nem csak a háta mögött nyilvánították ki a véleményüket, hanem a szemébe mondták. Próbálta tartani magát, előttünk mutatta a kemény nőt, akit nem érdekelte, hogy milyen véleménnyel vannak róla, de ha itthon voltunk, sokszor bezárkózott a szobájába, és titkon sírdogált. Nem egyszer kaptam rajta, mikor beléptem a szobájába, hogy a szemeit törölgette. Próbáltam szóra bírni, de nem sikerült. Egy idő után megelégeltem, és leültettem, hogy már innen nem kell fel, amíg el nem mondja, mi bántja. Na, akkor kifakadt és elmondott mindent. Tartottuk benne a lelket, de ebben a helyzetben nem ránk volt a legnagyobb szüksége, hanem rád. – megdöbbenve hallgattam, amiket mondott. Én ezekről miért nem tudok? Miért nem mondta el? Már közbe akartam szólni, mikor leintett. – Ne mondj semmit, tisztában voltunk vele mindannyian, és ő is, hogy nem érsz rá, nem tudsz idejönni. Ezért nem is mondta el, nem akarta, hogy még ez miatt is idegeskedjél. Félt attól, hogy valami meggondolatlant teszel, amit lássuk be, nem volt alaptalan, a mostani viselkedésed láttán.

-          De ha tudtam volna ezekről, megbeszéltük volna a kialakult helyzetet, valamit kitaláltunk volna. Ez így nem jó, szegénykémnek mit kellett átélnie.

-          Mit csináltál volna, hm? Otthagyod a fellépést és ide repülsz? – szegezte nekem a kérdést, mire csak egy fejrázással válaszoltam. – Na, látod. Vagy válaszolsz a megjelent cikkekre?

-          Talán. – jött a gyors válasz tőlem, mire Bree csak megcsóválta a fejét. Most mi van ezzel?

-          Szerinted, mi nem próbáltuk meg? Mi is írtunk megjegyzést ezekre a cikkekre, és mások is, akik a kapcsolatotok mellett állnak, akiknek édes mindegy, hogy ki a barátnőd, csak te boldog legyél. S tudod mit értünk el vele? Semmit. Ugyanúgy pocskondiázták. Erick, még ha a saját nevedben is írnál, akkor se tudnád megváltoztatni a véleményüket. Meg vannak győződve arról, hogy vak vagy és nem látod a fától az erdőt. Hogy Annie csak kihasznál téged, úgy, mint annakidején Barbara. A kezdeti vihar úgy, ahogy lecsillapodott körülötte. Már nem bámulják meg annyian, és sugdolóznak össze, mikor meglátják. Habár, amint megjelenik egy újabb cikk rólatok, kezdődik minden előröl, de már nem annyira veszélyes, mint az elején volt. Szerintem, a legjobb, amit csinálhattok, ha nem törődtök vele, és kizárjátok az életetekből, és csak egymással fogtok foglalkozni. Ha lássák, hogy mennyire boldogok vagytok, akkor talán lecsitul a helyzet, és beletörődnek abba, hogy te Anniet választottad.

-          Egy valamit szögezzünk le, Anniet és Barbarát nem lehet egy lapon említeni. Ég és föld a különbség közöttük. – ezt a kijelentésemet Bree megmosolyogta. Látszott, tetszet neki, amit mondtam. – Amúgy meg igazad van. Én soha nem törődtem azzal, mit írnak rólam. Főleg azzal nem, ami nem a zenénkkel kapcsolatos. De amikor számomra kedves embereket bántanak meg, azt nagyon nehezen tűröm. Olyankor nagyon nehéz visszafogni magamat. – keltem ki magamból.

-          Azt vettük észre, egy ilyen kitörésnek köszönhető, hogy összejöttél Annievel is. – somolygott.

-          Hát, igen. – húzódott mosolyra az én arcom is. Annak az egy kritikának, és kommentnek mennyi mindent köszönhetek. – Amúgy tudsz róla, hogy neked pszichológusnak kellett volna tanulnod? – viccelődtem vele, mire vállon ütött.

-          Te teljesen lökött vagy. Én meg a pszichológia? – vonta fel a szemöldökét. – Na, menj, és békítsd ki szíved hölgyét addig, míg a bátyja nem ér haza. – lökött meg. – Mert ha megtudja a történteket, félő, hogy kiteszi a szűrödet. Tudod, milyen. A húgáért a tűzbe menne.

Nekem se kellett kétszer mondani. Azonnal felpattantam és megcéloztam Annie szobáját. Breenek igaza van, jobb félni Tom haragjától. Volt egy elég érdekes beszélgetésünk még Londonban, a mihez tartás végett. Halkan bekopogtam, füleltem, de semmi válasz nem jött odabentről. Minden bátorságomat összeszedve lenyomtam a kilincset, és lassan benyitottam a szobába…

Annie szemszög

Mérgemben legszívesebben törni, zúzni tudtam volna. Miért kellett úgy viselkednie, mint egy hisztis kisgyereknek? Úgy viselkedett, mint aki most csöppent volna bele ebbe az úgymond „sztár” világba. Aki így viselkedhetne az én voltam, hisz én vagyok az, aki most csöppent bele ebbe a világba és az én nevemet hurcolták/ják meg. Még előttem van az a nap, mikor azt mondta nekem, hogy ne vegyek mindent kézpénznek, amit az újságban írnak róluk, mert a 90%-a hazugság. Ha egyszer kételyeim támadnának, akkor az első, akit megkérdezek, az ő legyen, és soha ne ítéljek elsőre. Ne törődjek azzal, amit majd rólunk fognak cikkezni, mert mindig is voltak és lesznek is olyanok, akik nem fognak örülni a mi boldogságunknak és kígyót, békát fognak kiabálni. Most így utólag visszagondolva, nagyon szép beszédet tartott, csak az a bökkenő, hogy a saját tanácsait maga se tudja megfogadni. Ez a tipikus bort iszik és vizet prédikál szindróma.

Miután bevágtam az ajtót, azonnal az ágyra vetettem magam, és akaratlanul is elindultak a könnyeim. Dühös voltam Erickre, amiért így viselkedett, dühös voltam a világra, főleg Erick rajongóira, amiért ilyen véleménnyel vannak rólam, pedig nem is ismernek. Azt hittem, hogy amit a kezdetek kezdetén átélt érzések nem fognak újra felszínre törni, de csalódnom kellett. Mert most is ugyanolyan szarul éreztem magamat, mint mikor az első ilyen cikket, beszélgetést hallottam magamról. Ha Erick nem reagált volna így, akkor talán én se borulok ki ennyire. Tény és való, fájt, hogy vannak, akik érdekembernek képzelnek. De távol álljon ez tőlem, én nagyon szeretem az ő imádottjukat, még az életemnél is jobban. Nem érdekel engem a flancos hírneve, vagy a pénze.

Én elhiszem, nem könnyű elfogadni, hogy Erick egy egyszerű lányt választott magának párnak, aki akár ők is lehettek volna. De most azért hagyjam el őt, mert nem ők vannak a helyemben. Azt már nem, ezt az örömet nem fogom megadni nekik. Kik ők, hogy ítélkezhetnek felettem? Senkik, ugyanolyan egyszerű halandók, mint én vagy bármely más ember ezen a bolygón, akiknek megvannak a saját hibájuk. Tisztában vagyok vele, hogy a véleményüket soha nem fogom tudni megváltoztatni, max egy idő után beletörődnek abba, hogy engem választott, amit lássuk be, ilyen cikkek után, ami most is írtak, ki tudja, mikor fog bekövetkezni.

Azért melegséggel töltött el, hogy akadnak olyanok is, akik örülnek a mi boldogságunknak. Nekik nem számít, hogy kit választ párjának Erick, számukra az a fontos, hogy boldog legyen. Nagyon sok olyan bejegyzést is olvastam, akik pozitív véleménnyel vannak rólam. Ilyenek olvasása után megnyugszom, hogy azért még se utál mindenki. Van remény.

Nem tudom, mióta feküdhettem a szobában az ágyon. Arra lettem figyelmes, hogy nyílt az ajtó. Nem néztem oda, hogy szemügyre vegyem, ki merészkedet be az én kis birodalmamba. Mikor becsukódott az ajtó, az illető lassú léptekkel közeledett az ágyam felé. Ahogy egyre közelebb ért az ágyhoz, megéreztem illatát, rögtön tudtam, hogy csak is Ő lehet az. Besüppedt az ágy mellettem, szorosan mögém bújt, és egyik kezével átölelte a derekamat. Még mindig nem fordultam hátra, nem akartam, hogy lássa, hogy sírtam. Nagyon szépen nézhettem ki elkenődött szemfestékkel, mint egy panda.  De a szipogásomat így is meghallotta, mert pár másodperc múlva elém tette az éjjeliszekrényemről elvett papírzsepis dobozt, majd újra magához ölelt. Kivettem belőle két darabot, kifújtam az orrom, és megtöröltem a szemeimet.

-          Ne haragudj rám Kicsim. – suttogta a fülembe. – Hülyén viselkedtem, egy barom voltam.  Nem tudom, mi ütött belém, soha nem szoktam így viselkedni, de mikor megláttam, mit olvastál, elöntött a düh és a harag. – ahogy ezt kimondta, ami inkább sziszegés volt, éreztem, hogy megfeszülnek izmai. – Eddig csak egyszer fordult elő velem ilyen, és lássuk be, annak nagyon jó vége lett. – lágyult el a hangja. Igaz, hogy nem láttam, de tudtam, hogy elmosolyodott. Tudtam, mire gondolt, RÁNK, a megismerkedésünkre. Az emlék hatására nekem is mosolyognom kellett. – Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte. Maga felé fordított és a szemembe nézett. – Ha ez segít valamit, nem írtam nekik, és nem is áll szándékomban.

Hüvelyk ujjával letörölte az árulkodó könnycseppeket az arcomról. Átható tekintettel fürkészte az arcomat. Bármennyire is haragudtam az előbb még rá, ezeknek a szemeknek nem tudtam ellenállni. Látszott rajta, hogy megbánta a viselkedését. Ahogy nézet, a haragom egyik pillanatról a másikra elszállt, és átvette a helyét a szerelem, a mérhetetlen nagy szerelem, amit iránta éreztem. Válaszként egyik kezemet a tarkójára csúsztattam, és magamhoz húztam, hogy meg tudjam csókolni…