44. fejezet

Sziasztok!

Kész a kövi rész, és már itt is van. Friss, ropogós és még forró is :D Félretéve a viccelődést, inkább befogom, és nem írok már semmit. Nem is tudnék, mert hullafáradt vagyok.

Jó olvasást és várom a véleményeiteket.

Pusszancs

Szusi

-          Megkérnénk kedves utasainkat, hogy kapcsolják be az öveket. Megkezdjük a felszállást. – hallottam meg a légi utaskísérő hangját, és bekapcsoltam az övemet.

Miután sikeresen felszállt a gép, kikapcsoltam az övet és kényelmesen elhelyezkedtem. Szemeimet becsuktam és próbáltam pihenni egy kicsit. Mikor indultam a reptérre, azt hittem, hogy le fogom késni a gépet, olyan dugóba került a taxi. Még szerencse, hogy hamarabb kijöttem a vizsgáról, így az utolsó pillanatban érkeztem meg és még elértem a gépet. Ez volt az utolsó vizsgám ebben a szemeszterben, és mivel az egész anyagot tudtam, így a legjobb jegyet kaptam. Ezzel magam mögött tudhatom a 2. évet is az egyetemen és élvezhetem a nyári szünetet.

Most itt ülök a Denverbe tartó járaton Erickhez, aki nagyon meg fog lepődni, mert nem tud az érkezésemről. Mind abba van, hogy csak a Los Angeles-i koncertjükre tudok elmenni a vizsgák miatt. Eddig úgy is volt, de szerencsére a professzort sikerült meggyőzni, hogy tegyen egy korábbi termint is, így meg tudtam oldani az utazást. Ezt a kis változást nem is említettem neki, meglepetésnek szántam, remélem örülni fog neki. Kíváncsi vagyok a reakciójára, hisz két és fél hónapja nem láttuk egymást.

Az a bizonyos újságcikk megjelenése óta nem jelent meg rólunk hasonló cikk. Internetes és rajongói oldalakon találgattak arról, hogy most mi lehet az igazság. Vegyesek voltak az elképzelések. Volt, aki örült annak, hogy Erick „megcsalt” engem, de volt olyan is, aki sajnált, vagy aki kacsának tartotta az egész hírt. Én meg magamban jót nevettem ezeken az agyszüleményeken. Hát igen, most már csak nevetek rajta, pedig így visszaemlékezve arra a bizonyos napra, mikor megjelent a cikk, nem a legjobb állapotban voltam. Sok minden összejött akkor, vegyesek voltak az érzéseim. Aznap nem akartam Erickkel beszélni, tisztázni akartam magamban a dolgokat, de drága szerelmemnek sikerült elérnie, hogy beszéljek vele, és nem tántorodott vissza attól sem, hogy ehhez felhasználja barátnőmet, Breet.

-          Halló! Itt Annie. – szóltam bele a készülékbe miután a fülemhez emeltem, meg sem nézve a kijelzőn a hívót.

-          Szia! – hallottam meg hangját annak a személynek, akitől a pulzusom ezerrel kezd verni.

-          Erick – ejtettem ki nevét elfuló hangon.

-          Igen, én. Mivel nem vetted fel nekem a telefont, és egy mondvacsinált üzenettel leráztál, így felhívtam Breet. Szóval, miért nem akarsz velem beszélni? – kérdezte, de hangjában érezhető volt az idegesség, számonkérés és a sértődöttségről már ne is beszéljünk. Ezen egy kicsit felpaprikázódtam. Még ő van megsértődve és kér számon?

-          Egy: nem mondvacsinált kifogással ráztalak le. Csak az igazat írtam. Tényleg fáradt voltam, és vagyok is. Az elmúlt pár napban mást sem csináltam csak tanultam és tanultam. Kettő: mi jogon sértődsz meg és kérsz engem számon? Itt most nekem lenne több jogom megsértődni. – emeltem fel a hangomat én is.

-          Már miért lenne jogod megsértődni? Egy ideg vagyok, mert nem veszed fel a telefont mikor hívlak, és nem tudom az okát. Elárulnád végre, hogy mi a bajod? – kiabált már ő is a telefonba.

-          Mr. Russel elárulná nekem, hogy mi történt pontosan Liverpoolban?

-          Mi történt volna? – értetlenkedet. – Koncerteztünk.

-          Biztos, hogy csak ennyi? – kérdeztem, de a kezem, amelyikben nem a telefon volt, ökölbeszorítottam.

-          Igen biztos. Nem értem, mire akarsz ezzel kilyukadni.

-          Várj, idézem. – leültem a gépem elé, és beírtam a pletykalap internetes címét, majd megkerestem a cikket és felolvastam. Mikor végeztem vele, felnevetett.

-          És te ez miatt nem vetted fel a telefont? Annie, ugye nem hitted el ezt a hülyeséget?

-          Már nem tudom, mit higgyek. – sóhajtottam fel.

-          De ez az egész hazugság. – magyarázkodott. – Én csak téged szeretlek, és nem tudnálak megcsalni. Annyira azért ismerhetnél már, hogy nem lennék képes ilyen gerinctelenségre.

-          Elhiszem, és bízom benned, de most képzeld magadat a helyembe. Kijöttem ma a vizsgáról, és mivel találom szembe magamat? Mindenki engem bámult, és összepusmogtak a hátam mögött. Próbáltam nem foglalkozni vele, de amikor a Veteránban voltam ebédelni a csajokkal és a bent lévők ugyanezt csinálták, és még nem is diszkréten, hát szó mi szó, elkapott az ideg. Értetlenül álltam a dolgok előtt, nem értettem, hogy most mi van. Az interjúnk megjelenése körüli felhajtás már lecsillapodott itt, és akkor jött ez. Tudod te azt, milyen érzés volt, hogy mindenki engem bámult, volt, aki sajnálkozva, de voltak, akik kárörvendő tekintettel néztek, én meg nem értettem miért, amíg a csajok oda nem adták az újságot, hogy olvassam el. Abból a szennylapból kellett megtudnom, hogy a pasim egy másik nő társaságában látták több alkalommal is, amit meg is örökítettek. – a hangom már kicsit akadozott, és elmélyült, mert a sírás kerülgetett. – De ha legalább felkészülhettem volna rá, ha tudtam volna a történtekről, de még te sem szóltál semmit a képekről, pedig ezek a képek nem itt Amerikában jelentek meg először, de így… olyan megalázó volt. – már nem bírtam visszafogni magamat, már zokogtam.

-          De én mondtam neked, hogy egy ismerősömmel találkoztam.

-          Csak… azt… elfelejtetted… velem… közölni, hogy… hogy az… az ismerős… egy nő. – zokogtam.

-          Kicsim, kérlek, ne sírj. – kérlelt, de bármennyire próbáltam megnyugodni, nem sikerült abbahagynom a sírást. – Mit tegyek, hogy higgy nekem?

-          Én hi… hiszek… neked, nem… ezzel van a gond… - szipogtam.

-          Hanem?

-          Hanem azzal, hogy… hogy nem voltam erre fel… felkészülve. Ha legalább mondtad volna, hogy az ismerős, akivel találkoztál egy nő, vagy miután napvilágot láttak a képek, amiket ha… ha te nem is, de John biztos, hogy látott, szóltatok volna.

-          Kicsikém, ne haragudj. Szólnom kellett volna, de nem tulajdonítottam nekik jelentőséget. Én hülye. – ostorozta magát, amit most kivételesen nem akadályoztam meg, mert megérdemelte. – Annie, meg tudsz nekem bocsátani? Ígérem, ha bármi hasonló felmerülne, szólok. Szeretlek, nagyon, és nem akarlak elveszíteni, te vagy a mindenem. – a hangja szinte már könyörgő volt.

-          Persze, hogy megbocsátok. Én is nagyon szeretlek téged. És te se haragudj, hogy nem vettem fel a telefont, de össze voltam zavarodva a történtek miatt, és először tisztázni akartam magamban a dolgokat, nehogy valami meggondolatlant tegyek. – kértem tőle én is bocsánatot, közben a könnyeim is alább hagytak.

-          Édesem, neked nincs miért bocsánatot kérned, itt én voltam a meggondolatlan barom.

-          Ezzel nem ellenkezem. – kuncogtam.

-          Köszi. – nevetett ő is. – Annie, tudod, hogy ez volt az első komolyabb veszekedésünk? – azonnal egy „Nem”-et vágtam rá. – Tudod, mit szoktak ilyenkor mondani?

-          Nem, mit? – kérdeztem kíváncsian. Most semmi nem jutott az eszembe.

-          Hát hogy a veszekedés után édes a kibékülés. Ha most itt lennél mellettem… - sóhajtott fel, nekem meg elakadt a lélegzetem, mert pontosan tudtam, mire gondol, az enyémben is ugyanaz járt.

-          Erick, ne csináld. Így is szörnyen hiányzol. – suttogtam.

-          Te is nekem, és nem csak AZ miatt. – hangsúlyozta ki az „az” szócskát. – De az nyugtat, hogy két hét múlva már a karjaimba zárhatlak. – a hangján hallottam, hogy már a találkozásunkon ábrándozik, de sajnos le kellett törnöm az örömét.

-          Erick, van itt valami, amiről még nem tudsz. – húztam el a számat. – Nem fogok tudni elmenni New Yorkba…

-          Miért? – nem tudtam befejezni a mondanivalómat, mert jött az ijedt kérdés Ericktől.

-          Mert elhúzódik a vizsgaidőszakom. A professzorok, olyan hülye időpontokat tettek fel, hogy bárhogy is próbáltam variálni, nem tudom úgy megoldani, hogy elutazhassak. Leghamarabb a Los Angelesi koncerteteken fogunk találkozni, ha csak valami csoda nem történik. – mondtam el neki szomorúan. – Sajnálom.

A történtektől Erick is ugyanolyan szomorú lett, mint én. Próbáltuk egymást vigasztalni, hogy kibírjuk azt a pár hetet, de így, telefonon keresztül nagyon nehéz volt. Mindent megpróbáltunk. Amint valamelyikünknek volt egy kis szabadja, már hívta is a másikat. Próbálkoztunk a skype-pal is, de az nem vált be, mivel sokáig nem tudtunk a másikkal beszélni. Hol én aludtam el a monitor előtt, hol pedig Erick. De legalább annyi előnye volt, hogy ha pár percre is, de láttuk a másikat, még ha csak monitoron keresztül is. Az idő múlásával nem emlegette fel egyikünk se a történteket, de azért érezhető volt a hatása. Erick minden kis apró mozzanatról beszámolt, amiről úgy gondolta, hogy a kapcsolatunkat érinti. Ez oda-vissza működött, mert én is mindenről beszámoltam neki. De ennek ellenére is érezhető volt, hogy azzal, hogy telefonon keresztül megbeszéltünk mindent, még egy nagy beszélgetés vár ránk, amit személyesen kell megejtenünk.

Mikor sikerült elintézni a profnál, hogy az utolsó vizsgát tegye korábbra, mert többünknek nem felel meg az időpont, nagy nehezen, de belement. Szerencsére olyan tantárgyból volt a vizsga, ami nagyon könnyű volt, számomra legalább is, mert szerettem azt a tárgyat. Mivel Ericknek nem akartam szólni, hogy hamarabb tudunk találkozni, ezért őt nem faggathattam, hogy pontosan hol és mikor lesz a koncert és a sajtótájékoztató. Szerencsére Sara készségesen segített nekem, de megeskettem, hogy nem fogja elárulni Chrisnek, hogy miben settenkedem. Eddig úgy nézett ki, hogy sikerül a tervem, Erick nem sejt semmit.

Miután leszálltam a gépről, átmentem az ellenőrzésen, és mivel csomagom se volt, így megcéloztam a kijáratot. Ha minden igaz, akkor holnapután utazunk is vissza Los Angelesbe, és amire szükségem lehet, mint pl. egy váltás ruha, kozmetikumok, az pedig elfért egy nagyobb váltáskában is. Kint gyorsan leintettem egy taxit, majd bediktáltam a sofőrnek a címet. Egyenesen a csarnokba vitettem magam, ahol a fiúk fel fognak lépni. Ha jók az információim, akkor pár perc múlva fog kezdődni a sajtókonferencia, aminek a végén a rajongók aláírást kaphatnak az együttestől. A koncert csak késő este fog kezdődni. Remélem, időben odaérek. Ha még se sikerülne, akkor marad az esti koncert.

Fél óra autókázás után megérkeztünk a helyszínre. Kifizettem a taxit és már mentem is az épület felé. A bejáratnál álló férfi a belépőjegyemet kérte, amit készségesen nyújtottam át neki. Amikor megtudtam, hogy hamarabb befejezhetem a vizsgáimat, interneten sikerült jegyet szereznem a sajtókonferenciára és a koncertre is. Mikor beléptem a helyiségbe, a sajtótájékoztató már javában ment. Hogy senkit ne zavarjak meg, helyet foglaltam a leghátsó sorban. Még innen is nagyon jó rálátásom volt a fiúkra. Szemeim azonnal megtalálták azt a személyt, akinek a hiányától két és fél hónapja szenvedek. Ő ült középet, bal oldalán Rick és Matt, míg jobbján Chris és Tyler, míg a legszélén Tyler mellett John. Legszívesebben nem törődve senkivel és semmivel odarohannék hozzá, és a nyakába ugranék, és fulladásig csókolnám. De nem tehetem, mert akkor oda lenne a meglepetésem, habár ha jobban belegondolok, ha megtenném, ezzel is nagy meglepetést okoznék, és nem csak neki, hanem az itt jelenlévőknek is. De nem teszem, inkább maradok az eredeti tervemnél, várok és addig is messziről csodálom őt.

Nem változott semmit, mármint kinézetre, talán csak annyit, hogy látszott rajta a fáradtság. De még így is állandóan mosolygott, és válaszolt a feltett kérdésekre, amit az újságírók, riporterek és a rajongók feltettek neki és a többieknek. A kérdések szinte ugyanazok voltak, mint amiket Erick nekem szokott mesélni, mikor fel szokott hívni, és elmeséli mi történt. Most már elhiszem, hogy fárasztó, mindig ugyanazt válaszolni. Nem irigylem őket, de ahogy ő is mondta, már megszokta. A kérdések vegyesek voltak, volt, ami magát az együttest érintette, de volt magánjellegű kérdés is. Most, a turnékörút vége felé, mindenkit az érdekelt, hogy ki hol és kivel fogja kipihenni magát. A fiúk próbálták hárítani az ilyen jellegű kérdéseket, vagy kitérő választ adni. Rick például elviccelte az egészet, mert azt válaszolta, hogy Tibetbe készül, és viszi magával a macskáját is. Ezen jót röhögtem, mert Rickről azt kell tudni, hogy ha egyszer már pihenhet, akkor a napfényes tengerpartot választja, és rühelli a macskákat.

Fél óra kérdez-felelek után megkezdődött az aláírás osztogatás. A rajongók, mint az őrültek rohanták meg őket. Hova ez a rohanás? Mintha nem kerülne sorra, és kapná meg az aláírását az itt jelenlévők valamelyike. Én szép komótosan mentem a tömeg után, nem siettem sehova. Tudtam, hogy előbb, vagy utóbb de elérem a célomat, ami nem volt más, mint Erick. Lopva körülnéztem, hogy felismert-e valaki az ittlévők közül, de úgy tűnt, senki se törődött velem, mindenki az együtteshez akart közelebb férkőzni. Annak ellenére, hogy nagyon sokan voltak jelen, a sor elég ügyesen fogyatkozott. Miután megkapták az aláírásaikat, mentek is a dolgukra.

Már csak pár rajongó volt előttem, mikor Tyler felnézett és pont találkozott a tekintetünk. Egy ezer Wattos vigyor terült el az arcán, mire én gyorsan szám elé tettem a mutatóujjamat jelezve, hogy maradjon csendben és ne szóljon senkinek se. Még az kéne, hogy a cél előtt lelője a meglepetésemet. Szerencsére, értette a célzásomat, és egyet biccentett felém. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. A többiek még nem vettek észre, aminek nagyon örültem. Mindegyikük az aláírásosztogatással volt elfoglalva. Ahogy elnéztem az előttem állókat, mindegyike vagy az új albumra kért aláírást, vagy egy képre az együttesről. Azon járt az agyam, hogy én mire kérjek aláírást, mert nálam nem volt egy kép sem, nem még hogy az albumuk, a bugyimra meg nem kérhetek, főleg nem mindegyikőjüktől. Ahogy ezen tanakodtam, megakadt a szemem az egyik asztalon, ami nem messze volt tőlem, és tele volt a Band of Angel posztereivel. Meg is van a megoldás, gyorsan elvettem egyet közülük, erre fogom kérni az aláírást.

Ahogy egyre közelebb kerültem Erickhez, úgy kezdett egyre gyorsabban verni a szívem. Már csak pár lépés választott el, hogy odaérjek hozzá, pont John előtt álltam, aki annyira bele volt merülve a telefonjába, hogy fel se nézett rám. Az első akadályon túl vagyok. Tyler sem fog gondot okozni. Mikor rajtam volt a sor, vigyorogva megrázta a fejét, és elvette tőlem a posztert, hogy aláfirkantsa, majd nyomta is a mellette ülő Chrisnek, aki felnézett, hogy mégis kinek ír alá. Mikor meglátott, döbbenten nézett rám, és már bökte volna meg Ericket, mire gyorsan megráztam a fejemet, és úgy, mint Tylernél, most is a szám elé tettem a mutatóujjamat. Tyler már nem nagyon bírta visszafogni a röhögését, mire én egy csúnya nézéssel jutalmaztam. Hatásos volt, mert kezét a szája elé kapta, és inkább a következő rajongóval foglalkozott. Chris ezt a pár másodpercig tartó jelenetet csak végigmosolyogta, majd a papíromat Erick elé nyomta.

És most következett az a pillanat, amire azóta vártam, hogy leszálltam a repülőről. A szívem ezerrel vert, izzadt a tenyerem. Annyiszor elképzeltem már ezt a pillanatot, de annyiszor, hogy most, hogy itt vagyok, annyira valótlannak tűnik, pedig nem így van. Itt állok az előtt a férfi előtt, aki a világomat jelenti, és akitől nem szeretek senkit se jobban, és akit két és fél hónapja nem láttam, kinek az öleléséért és csókjaiért sóvárgok mindenegyes pillanatban.

-          Kinek lesz az aláírás? – kérdezte, miután elvette a posztert, fel sem nézve az előtte álló személyre, vagyis rám.

-          Egy magányos lánynak, akinek szörnyen hiányzik a barátja. – mondtam rekedten, mert alig találtam meg a hangomat az idegességtől.