45. fejezet

Sziasztok!

Ne haragudjatok a késésért, de nagyon nehezen kezdtem el írni a fejezetet. Nem jöttek a szavak. A fejemben már meg volt, hogy miről fogok írni, a sablon meg volt, de valahogy nem tudtam az egészet kiegészíteni. De már meg vagyok vele és olvashatjátok is.

Az előző fejihez köszönöm a komikat, és a pipákat. A komikra az előző fejezetben válaszoltam, ott elolvashatjátok.

Már nem is húzom, jó olvasást.

Pusszancs

Szusi

Erick szemszög

Egy újabb aláírás, aztán még egy, és még egy… és még sorolhatnám. Anyám, már fáj a kezem a sok körmöléstől! Ennek soha nem lesz vége? Ma már minimum 100-szor aláírtam a nevemet, ha nem többször. Már elegem van ebből az egészből, két és fél hónapja mást se csináltam, mint kérdésekre válaszoltam, aláírást osztogattam, sokszor, és mindenegyes helyszínen másfélórás koncertet nyomtunk. Az éltet, hogy már a vége felé járunk ennek a turnénak, és utána jöhet a megérdemelt pihenés, amit alig várok. Olyan vagyok, mint egy kisgyerek, mikor várja a karácsonyt, vagy a nyári szünetet és húzogassa a napokat. Én is ezt teszem, számolom a napokat, mennyi van még hátra.

Most itt vagyunk Denverben, egyre közelebb Los Angeleshez és szerelmemhez, Anniehez. Már csak pár napot kell kibírnom, és végre újra láthatom. Ez a pár nap számomra egy örökkévalóságnak tűnik. Annyi mindent terveztem, hogy majd mikor megérkezik az egész csapat New Yorkba, akkor Annie már itt lesz mellettem, és egy percre se engedjük majd el egymást. De sajnos nem így történt, az egyetem keresztbehúzta a számításainkat. Melyik épeszű tanár tesz júliusra vizsgát? Ez csak kicseszés a diákokkal szemben. Mikor már az ember élvezhetné a nyarat, akkor jön egy ilyen balfék tanár, és úgy dönt, megszívatja a diákokat. Jó, nem ítélkezek senki felett, mert lehet nyomós oka volt, hogy ekkorra tette a vizsgát.

Olyan jó lett volna, ha már itt lehetne velem. Még Alison és Sara is csatlakozott hozzánk egy-egy koncert erejéig, Matt és Chris legnagyobb örömére. Alison Amszterdamban lepte meg Mattet. Két vizsga között volt pár nap szabadja, amit velünk, jobban mondva Mattel akart eltölteni. Sara római koncertünkön vett részt, mivel azon a héten ott volt divatbemutatón. Rick és Tyler jelenleg a szinglik életét élik, elmondásuk szerint élvezik az egyedüllétet, mivel annyi csajt szedhetnek fel, amennyit nem restellnek. John az egyetlen, aki velem egy cipőben evezett, mivel a feleségét hagyta Londonba, aki az első közös gyermeküket várta. Láttam rajta, hogy legszívesebben visszarepülne Londonba, hogy mellette legyen, de nem tehette, kötötte a munkája. Sokszor láttam rajta, hogy miután beszélt Gabriellával, elmereng, és kell neki pár perc, hogy újra köztünk legyen lélekben is. Az egész bagázs nap, mint nap érdeklődik a hogylétük felöl. Ilyenkor lelkes mesélésbe szokott kezdeni. Az első ultrahangos felvételt is láttuk a kis trónörökösről, amit mailben kapott meg a feleségétől. Még nem tudják a nemét, majd csak a következő vizsgálaton derül ki, amin már John is részt fog venni.

Nagyon sokat köszönhetünk Johnnak, olyan a számunkra, mint egy pótapa, annak ellenére is, hogy csak pár évvel idősebb tőlünk. Bármi van, nyugodt szívvel fordulhatunk hozzá. Ha akkor, azon az estén nincs ott abban a bárban, ki tudja, hogy most hol lenne a banda. Lehet, hogy már rég feloszlottunk volna, vagy csak hétvégéken fellépnénk egy-egy bárban. Azt, hogy ennyire népszerű a zenénk, azt neki köszönhetjük, a tehetségünkön kívül persze. Ő volt az, aki minden követ megmozgatott, hogy most itt legyünk, ahol vagyunk, és hogy a karrierünk egyre feljebb ível. Ezért nem lehetünk elég hálásak neki. A szigorú és tekintélyt követelő menedzser mögött egy vajszívű, kenyérre kenhető fickó áll.

De térjünk vissza a valóságba, és próbáljak a feladatomra koncentrálni, ami nem más, mint dedikálás. Kezem lassan görcsbe állt a sok írástól. Olyan monotonnak tűnt az egész. Ha nem volt odaírva az illető neve, akkor megkérdeztem, kinek lesz, mire megkaptam a választ és gyorsan aláfirkantottam, s már adtam is tovább a mellettem ülő Ricknek. Néha-néha felnéztem, hogy lássam az illetőt, akinek az aláírás lesz, és közben eleresztettem egy mosolyt is.

-          Kinek lesz az aláírás? – próbáltam nem unott hangon megkérdezni, de fel sem néztem az előttem álló személyre.

-          Egy magányos lánynak, akinek szörnyen hiányzik a barátja. – jött a válasz, és már írtam is volna, mikor megakadtam a mozdulatban. Magányos lány? Hát ez meg milyen név? De várjunk csak, ez a hang… Az nem lehet. Ennyire hiányozna, hogy már hallucinálok is? Gyorsan felkaptam a fejemet, hogy megbizonyosodjak épelméjűségemen, mikor megláttam az előttem álló lányt. A hideg és a meleg egyszerre futott végig rajtam. Megbabonázva néztem a gyönyörű barna szempárt, miközben a szívem ezerrel vert, félő volt, hogy kisimul az EKG-m.

-          Annie. – suttogtam, mire Szerelmem bólintott. Mosolygott, ahogy a szemei is, amik a könnyektől csillogtak, a boldogság könnyei. – Annie. – mondtam már hangosabban, a hangom remegett az izgatottságtól. Azonnal felpattantam a helyemről, és nem törődve a körülöttünk lévő emberekkel átugortam az asztalon, felkaptam Szerelmemet, aki boldogan ölelte át kezeivel nyakamat, és pörgettem meg. Az örömtől és boldogságtól kacagni támadt kedvem. Miután letettem, két kezem közé fogtam arcát és lehajoltam hozzá, hogy a szemébe tudjak nézni. Két kezét az enyémekre simította. – Annyiszor álmodtam erről a pillanatról, alig hiszem el, két és fél hónap után újra láthatlak, megölelhetlek, a karjaimba zárhatlak és megcsókolhatlak. Ugye nem álmodom? Mond, hogy nem álmodom, és tényleg itt vagy!

-          Nem álmodsz, és tényleg itt vagyok. – zokogta.

Istenem, annyira szeretem ezt a lányt. Nem haboztam tovább és az ajkaira hajoltam. Először lágyad érintettem ajkait, apró csókokat váltva. Majd mindkettőnknél elszakadt az a bizonyos cérna és egy szenvedélyes csókban forrtunk össze. Nyelveink kutakodva fedezték fel a másikat, s miután egymásra találtak, megkezdték szerelmes táncukat. Felemelő érzés volt ennyi idő eltelte után újra csókolni Őt, maga volt a Mennyország. Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy ki mindenki szem és fültanúja viszontlátásunknak, vagy, hogy vakuk százai villantak körülöttünk, ezzel megörökítve a pillanatot. Most csak és kizárólag a karjaimban tartott lány érdekelt, hogy újra itt van velem, és most már nem engedem el.

-          Nagyon szeretlek Annie Wilmer. – vallottam szerelmet, miközben kapkodtam a levegő után.

-          Én is nagyon szeretlek Erick Russel. – jött a válasz, és egy újabb csókban forrtunk össze.

-          Khm… - szakította meg az idilli pillanatot John. – Nem akarlak megzavarni benneteket a viszontlátás örömében, de Erick neked még dolgod van. Annie örülök, hogy itt vagy, legalább visszakaphatjuk a régi Ericket. Majd ha végeztünk, akkor tovább enyeleghettek, de most… - nem kellett folytatnia, értettem a célzást. Nagy nehezen elszakadtam Annietől, de csak annyira, hogy kézen foghassam és visszasétáltunk az asztal mögé. Leültem a helyemre, ahova a fiúk már odakészítettek egy másik széket is Annienek.

A hátralévő időt, ami a dedikálásból volt, mosolyogva csináltam végig. Már az sem érdekelt, hogy a kezem fájt a sok aláírástól. Semmi nem tudta elvenni a kedvemet, mert itt volt az a személy velem, akire a legnagyobb szükségem volt. Aláírás osztogatás közben sokan gratuláltak nekünk, hogy milyen szép pár vagyunk. Az ilyen gratulációktól dagadt a mellkasom a büszkeségtől. Még fél órát lehettünk itt, mikor az utolsó rajongó is megkapta az aláírását. Ledobtam a tollat az asztalra, ülőhelyzetben kinyújtottam kezem, lábam, az ujjaimmal a levegőben zongoráztam, ezzel azokat is megmozgattam. Majd Szerelmem felé fordultam, hogy az ölembe vonhassam. Készségesen ült át az ölembe, és simult a karjaimba. Gondolkodás nélkül csaptam le ajkaira. Szükségem volt rá, hogy meggyőződjek, tényleg itt van, és nem csak álmodtam.

Mivel már hat óra volt, nem mentünk vissza a szállodába, mert három óra múlva úgy is kezdődne a koncert, ezért az egész banda visszavonult a számunkra fenntartott öltözőbe. Elég otthonosra volt kialakítva, fotel, kanapé, dohányzóasztal, TV és ezen kívül volt itt kávéfőző, mini bár, egy kisebb svédasztal. Egyszóval, minden, ami a kényelmünket biztosítsa. Miután mindenki üdvözölte Anniet, helyet foglaltunk. Én az egyik fotelba ültem szívem hölgyét az ölembe húztam. Egy pillanatra se akartam elengedni magam mellől most, hogy itt van velem. Apró csókokkal hintettem be arcát, nyakát, vállát. Nem bírtam betelni jelenlétével. Szívem szerint most kettesben lennék vele, kifulladásig csókolnám, és kényeztetném, de nem tehetem a koncert miatt. Majd utána, majd a koncert után bepótolunk mindent, addig pedig beérem azzal is, ami per pillanat jutott nekünk. Ez is több mint a semmi.

-          Drágám, nem vagy éhes, vagy szomjas? – fordult felém Annie.

-          De, egy szendvics jól esne. – válaszoltam. Délben ettem utoljára, nem csoda, hogy éhes voltam. Annie felállt az ölemből és az asztalhoz ment, pár perc múlva két szendviccsel jött vissza, majd újra helyet foglalt az ölemben. Az egyik szendvicset átnyújtotta nekem, amit megköszönve elvettem tőle. – Kicsim, lenne egy kérdésem. Hogy kerülsz ide? Nem, mintha nem örülnék neked, mert nagyon örülök, hogy itt vagy. – szorosan átöleltem egyik kezemmel. – De nem úgy volt, hogy vizsgád volt ma, és hogy Los Angelesben tudunk csak újratalálkozni? – kérdeztem tőle, mert az egy dolog, hogy itt volt velem, de azt nem akartam, hogy miattam feláldozza a tanulmányait.

-          De igen, voltam is ma vizsgázni. Az utolsó vizsgát sikerült áttetetnünk egy korábbi időpontra, így a mai volt az utolsó, és úgy gondoltam, megleplek azzal, hogy ideutazom hozzád. Tudom, hogy holnapután jöttetek volna Los Angelesbe, de már szörnyen hiányoztál. – bújt hozzám. – Ne haragudj, hogy titkolóztam előtted, de meg akartalak lepni.

-          Cica, de hogy haragszom ezért. Olyan boldoggá tettél, hogy eljöttél. Annyira szeretlek. – hajoltam oda hozzá egy csókért.

Amíg vártuk, hogy teljen az idő, beszélgettünk. Mindenki Anniet faggatta a vizsgákról. Rick és Tyler természetesen megkérdezte, hogy hogy van Caty és Amy. Már alig várják, hogy találkozhassanak velük Los Angelesben. Hát mit ne mondjak, elég érdekes tapasztalat lesz a fiúknak. Nem ilyen lányokhoz vannak hozzászokva. Kíváncsi vagyok, mi fog kisülni ebből. A srácok csak annyit tudnak róluk, amit én elmeséltem nekik, illetve amit Annietől tudtak meg, de már most odáig vannak értük, pedig csak képen látták őket. Már előre látom, hogy pofára fognak esni, de ez kell nekik.

Ez a pár óra olyan gyorsan elrepült, hogy észre se vettem, de már a színpadon álltunk, és kezdetét vette a koncert. Mindig elcsodálkozom a tömeg láttán. A mai napig nem hiszem el, hogy ennyien szeretik a zenénket. Nagyon csodálatos érzés ennyi ember előtt állni és nekik énekelni. Ettől az érzéstől megnövekszik az adrenalin szintem. A szokásos üdvözlő szöveg után felcsendült az első szám. Minden egyes helyszínen ugyanazokat a dalokat játszottuk el ugyanabban a sorrendben. Ennyi idő után már a vérünkbe szívódott.

Pörgős számokkal kezdtünk, és ahogy haladtunk egyre előrébb a számok egyre melankolikusabbak lettek. A koncert közepénél beiktattunk egy 10 perces szünetet. Ennyi pihenésre nekünk is szükségünk volt, főleg, hogy másfél órásra volt tervezve a koncert. Eddig a szünetekben ittam egy kis vizet, és felfrissítettem magamat. Ez most sem volt másképp, csak azzal a különbséggel, hogy a színfalak mögött várt rám Annie. Ahogy lejöttem a színpadról, hozzá mentem, aki a kezében tartotta a frissítőmet. Miután nagyot kortyoltam belőle, megkérdeztem tőle, hogy eddig milyen a koncert. Nem győzött dicsérni minket. Ennek nagyon örültem, jól esett ez a támogatás a részéről. Még egy utolsó apró csókot váltottunk, és visszaindultam a színpadra, hogy folytatódjon a koncert.

A szünet után egy romantikus számmal kezdtünk. Több előadótól láttam már, hogy ilyenkor valakit fel szoktak hívni a színpadra, de mi ilyet nem vezettünk be, és nem is áll szándékunkban. Nem tudnám azt megcsinálni, hogy ezt az egy számot, csak egy személynek énekeljem, miközben több százan irigykedve néznek rá. Így inkább mindenkinek küldjük a számot, aki szerelmes. A dal közben többször is a színpad mögé lestem, így adva tudtára Annienek, hogy most csak neki énekeltem.

Ahogy egyre jobban haladtunk a vége felé, úgy játszottunk egyre pörgősebb számokat. Ezzel azt akartuk elérni, hogy a közönség a koncert után ne szomorúan hagyják el a helyszínt, hanem felpörögve. A koncert után fáradtan jöttem le a színpadról, de fel voltam pörögve. Ennek több oka is volt. Egyrészt azért, mert élvezem, amit csinálok, másrészt, mert várt rám egy csinibaba, aki John mellett állt. Drága menedzserünk mindegyikünknek külön-külön gratulált, ahogy Annie is. A sort én zártam, így mikor én kerültem sorra, hogy fogadjam gratulációját, a nyakamba ugrott és egy szenvedélyes csókkal jutalmazott.

Mi a fiúkkal visszamentünk az öltözőbe, hogy lezuhanyozzunk és összeszedelőzködjünk. Majd miután végeztünk csatlakoztunk a többiekhez, hogy visszamenjünk a hotelba. Felszálltunk a kisbuszra, ami visszavitt minket a szállásunkra. Természetesen Annie mellettem ült.

-          Kicsim, ugye nem foglaltál sehol se szállást magadnak? – kérdeztem tőle, mert ezt az egyet még nem beszéltük meg, de reménykedtem benne, hogy velem akarja tölteni az éjszakát.

-          Nem, miért kellett volna? Én arra gondoltam, hogy talán elég nagy az ágyad, hogy elférjünk rajta ketten is, és így nem kell egyedül lenned a szobában. Vagy van valaki, akivel megosztod a szobádat? Netalán valamelyik fiúval? – húzódott hamiskás mosolyra a szája.

-          Hogy mi??? – dőltem oldalra az ülésben. – Nem, de hogy. Egyedül vagyok a szobában és csak veled akarom megosztani. – világosítottam fel.

-          Akkor meg minek kérdezel ilyen hülyeségeket? – vágott vissza.

-          Nem tudom. Talán illemből? – húztam fel az egyik szemöldökömet.

-          Annyira angol vagy. – nevette el magát.

-          Te meg egy boszorkány. – és már én is nevettem. – Szeretlek, de ezért még kapsz. – fenyegettem meg.

-          Én is szeretlek, és már alig várom a büntetésemet. – egyszerre hajoltunk a másikhoz, hogy egy csókban forrjunk össze.