34. fejezet

Sziasztok!

Köszönöm szépen, az előző fejihez a 3 komit és a 22 pipát. Köszönöm a komizóknak a kedves és bíztató szavakat. Megnyugtatok mindenkit, hogy nem lesz komihatár. Amikor elkezdtem írni a törit, már akkor eldöntöttem, hogy nem fogok tenni. A saját örömömre írok, mert ez egy régi álmom, és most meg akarom valósítani. Már lassan 10 éve kipattant az agyamból ez a történet. Igaz, akkor még más nevük voltak a szereplőknek, és más körülmények voltak, és a helyszín is más volt.

Most evezzünk egy kicsit tovább :D Meghoztam a kövi részt, remélem, ez is tetszeni fog. Én úgy gondolom, és érzem, hogy ez most nem sikerült valami fényesen, de majd ti eldöntitek. Nem itt akartam abbahagyni a fejezetett, de az élet közbeszólt. A pici fiam pont ma betegedett meg és szegénykém 39 fokos lázzal nyomja az ágyat. És mivel nem tudom, hogy mi lesz vele, ezért inkább felteszem, ami már megvan. A történtek miatt, nem tudom, mikorra fogom tudni hozni a kövi részt, de remélem, megértitek, hogy most a csemetém az első. Amint lesz időm, írom is tovább, és ha kész fel is teszem.

Jó olvasást!

Pusszancs

Szusi

Itt ülök az autó hátsó ülésén szerelmemmel az oldalamon, Tom vezet, mellette barátnőm, Bree. Az úti célunk nem más, mint az otthonom, San Diego. Ha arra gondolok, mi vár rám, ránk az elkövetkezendő órákban, görcsbe rándul a gyomrom. De túl kell esnem rajta, előbb vagy utóbb bekövetkezett volna. Csak nem lesz olyan szörnyű.

Nem tudom, miért félt ennyire apu. Mikor összejöttem Nickkel, nem borult ki ennyire. Akkor is féltett, árgus szemekkel leste minden lépésünket, mikor jött értem, vagy mikor hozott haza. Nem nagyon törődtem vele, mert valahol megértettem, hisz én vagyok apuci egy szem kicsi lánya. Meg Nick volt eddig az egyetlen olyan barátom, akit bemutattam otthon a szüleimnek. A többieket, nem volt olyan sok, azért se mutattam be otthon, mert csak futó kalandok voltak, nem tartottak tovább pár hétnél. Utólag kiderült, hogy ezekről is tudott, de hogy honnan, az mai napig rejtély a számomra.

Miután Nickkel szakítottam, és elköltöztem Los Angelesbe, hogy ott kezdhessem el az egyetemet, akkor kezdett el megváltozni, egyre jobban féltett engem. Talán azért, mert így már nem tudott ellenőrizni. Még a bátyámat is a nyakamra küldte. Az elején nem is tűnt fel, hogy miért jött el hozzám minden héten Tom, vagy, hogy szinte minden nap beszéltünk telefonon, mert nagyon szoros kapcsolat van közöttünk. Mind a ketten tudtunk a másik kis stiklijeiről, és ha kellett, falaztunk a másiknak a szüleink előtt.

Akkor lett gyanús, mikor minden beszélgetésünkkor megemlítette a pasikat, hogy, hogy állok velük, van-e valakim, és ha nem válaszoltam, akkor jött a hívás anyutól, és ha neki is kitérő választ adtam, hívott apu. Ezt párszor eljátszottuk, az első hónapokban. Aztán mikor hazalátogattam hálaadáskor, összeszólalkoztunk apuval, kiborult a bili. Megmondtam neki, hogy jelenleg a tanulmányaim fontosabbak, mint a pasik és nem mostanában akarok valakit magamnak, de ha még is így lenne, se lenne semmi köze hozzá. Haza meg csak akkor hozom, ha komolyabbra fordulna a dolog köztünk, hamarabb nem. Szót szó követett, és végül már odáig fajult a vitánk, hogy apu inkább vesz nekem egy kocsit és állja a benzinköltségeket, hogy naponta járjak be otthonról az egyetemre, mintsem ott lakja. A vitánknak bátyám és az anyum vetett véget.

A vitánk óta a pasi témát kerüli az egész család, főleg akkor, ha az apu is a közelben van. Ahogy telt az idő, kicsit jobb lett a viszonyunk, de ez csak annak köszönhető, hogy tényleg az egyetemet részesítettem előnyben és az újságnál való munkámat. Tudom, hogy szeret és nagyon büszke rám. Én is nagyon szeretem őt, de ha a magánéletemről van szó, abba nem engedem, hogy bárki is beleszóljon.

Szegény anyut sajnálom, ő a villámhárító köztünk. Ő is nagyon félt engem, de vele annyival könnyebb, olyan mintha a barátnőm lenne, bármit meg tudok vele beszélni. Ha valami nem tetszik neki, mindig megmondja. Ha pasiról van szó, és látja rajtam, hogy boldog vagyok, és nincs rossz hatással rám, nem szokott szól semmit. Már azért sem, mert megbízik bennem, és tudja, hogy minden döntésemet nagyon megfontolom.

Most, hogy kiderült, Erickkel együtt vagyunk, apám kíváncsi rá, már csak azért is, mert nem egy futó kalandról van szó, ha képes voltam kiutazni hozzá Londonba, és most Erick is eljött hozzám. Félek, hogy el fogja ijeszteni mellőlem Ericket, vagy valami olyat mond neki, hogy szegénykém futva menekül vissza Londonba.

Még csak pár perce indultunk el, de már most ideges vagyok. Szorosan odabújtam Erickhez, aki látta rajtam, hogy feszült vagyok. Egyik kezével átölelt, míg másikkal összekulcsolta ujjainkat, és egy puszit nyomott a homlokomra. Kicsit megnyugodtam, de nem teljesen, valamivel el kell terelnem a gondolataimat. Az elmúlt hét történéseire gondoltam…

Miután tisztáztuk a félreértést Erickkel, ami a bárban történt, boldogabbak voltunk, mint valaha. Vasárnap egész nap nem csináltunk semmit, csak lustálkodtunk. Délután kettesben lementünk a strandra fürödni. Pár ember megbámult minket, de semmi különös nem történt, még oda se jött senki se, hogy aláírást kérjenek Ericktől. Ez nagyon tetszett, mert így senki se zavarta meg nyugalmunkat.

Mikor a strandról visszajöttünk, Bree és Tom vacsorával vártak minket. Este filmet néztünk és utána ki-ki a saját szobájába visszavonult. Mivel másnap előadásom volt, igaz, csak délután, átolvastam a jegyzeteimet, addig Erick az e-mailjeit nézte át. Másnap délelőtt be kellett mennem a szerkesztőségbe, hogy 1-2 dolgot megbeszéljek a szerkesztővel. Erick el akart kísérni, de lebeszéltem róla, mert utána egyenesen az egyetemre megyek.

Kicsit félve léptem be az egyetem épületébe, főleg az előadóterembe. Féltem a többiek reakciójától. Szerencsére nem keltettem nagy feltűnést, de így is voltak páran, akik összesúgtak a hátam mögött. Amint megláttam Breet, azonnal leültem mellé.

-          Végre megjöttél. Alig bírtam lerázni a plasztik brigádot. – bökött a fejével az említettek felé, akik épp minket vizslattak.

-          Csak nem? – lepődtem meg.

-          De. és ne tudd meg, miket kérdezgettek tőlem, de nyugi, nem válaszoltam minden kérdésükre. – nyugtatott meg, mert az arcom minden féle színben pompázott az ijedségtől. – Csak annyit mondtam el nekik, hogy tényleg te vagy a képeken, és hogy együtt vagytok, de semmi többet.

-          Bree, én nem tudom, hogy fogom ezt túlélni. – nyögtem ki. – És ez még csak a kezdet, még az újságírók hátra vannak. – sóhajtottam.

-          Ugyan csajszi, nyugi. Erős nő vagy, meg fogsz ezzel birkózni. Meg ugyebár, minden csoda csak három napig tart.

-          Mondja ezt az a nő, akinek a párja egy színész, és hamarosan híres lesz, ha bemutatják a filmjét. – mondtam neki, remélve, hogy kicsit lejjebb hagy a lelkesedésből, de tévedtem.

-          Ha híres lesz az én Mucikám, akkor örömmel fogok mosolyogni a vakukba. – nevetett barátnőm.

-          Mucikám? – néztem rá felvont szemöldökkel. Bree még mindig csak mosolygott, és már szólni akart volna, de én tiltakozólak felemeltem a kezemet. – Inkább ne mondj semmit. Nem akarok a perverz dolgaitokról tudni.

Délután, mikor végeztünk, siettem ki az épületből. Mihamarabb el akartam jönni az egyetemről, hogy belevethessem magam szerelmem karjaiba. Legnagyobb meglepetésemre Tom és Erick az egyetem épülete előtt vártak ránk. Amint megláttam gyönyörű csillogó barna szemeit, megszűnt körülöttem a világ és csak őt láttam. Rohanva tettem meg a köztünk lévő távolságot. Mikor odaértem hozzá, mint a fuldokló kaptam feje után, hogy magamhoz húzhassam, és egy forró csókban olvadjunk össze, amire egész nap vártam.

Alig akartuk elengedni egymást. Ha nincs ott a bátyám és Bree, akik visszarángatnak minket a földre, akkor nem tudom mi történt volna. Így is elég pikánsra sikeredett a csókunk, amit többen is végignéztek. Zavaromban úgy elvörösödtem, hogy a paradicsom elbújhatott mögöttem.

Az egész hetem ilyen boldogan telt. Délelőtt az egyetemen voltam, ahol néha-néha pár lány odajött hozzám, és megkérdezték, hogy tényleg én vagyok-e Erick Russzel barátnője. Voltak olyanok, akik főleg Erickre voltak kíváncsiak, felőle kérdezgettek, de voltak olyanok, akiket az együttes érdekelt. Az együttesről csak olyan kérdésekre válaszoltam, amikről úgy gondoltam, hogy publikusak lehetnek, és nem ártok ezzel nekik. Erickről meg csak annyit árultam el, amit jónak láttam, ami nem lehet titok a nagy közönség számára. Olyan kérdésre, hogy milyen az ágyban, arra csak egy sejtelmes mosollyal válaszoltam. Mindenki gondoljon azt, amit akar, az igazságot úgy is csak én tudom.

Leginkább a délutánokat és legfőképp az estéket vártam, amikor Erickkel lehettem. Kicsit lelkiismeret furdalásom volt az miatt, hogy délelőttönként egyedül hagytam őt, de hát az előadásokra be kellett járnom. Megnyugtatott, hogy feltalálta magát, nem unatkozott. Hol a családjával beszélgetett, hol pedig a bandával, vagy a menedzserével egyeztetett. Volt, hogy Tommal töltötte délelőttjét, mikor annak nem volt dolga. Ennek örültem is, mert így legalább megismerik egymást, de annak viszont nem örültem, hogy így volt lehetőségük kibeszélni engemet.

A boldogságomat csak a közelgő hétvége árnyékolta be, és az, hogy Erickkel beszéljek erről. Sokáig ezt a beszélgetést nem húzhattam, így csütörtök délután, mikor visszaértünk a lakásba, ejtettem meg. Látta rajtam, hogy valami aggaszt, így rá is kérdezett.

-          Cica, valami baj van? – jött oda hozzám. Közvetlenül előttem megállt, végigsimított az arcomon, egy előre kandikáló hajtincsemet a fülem mögé tűrte, és folytatta. – Egész héten figyeltelek, és láttam rajtad, hogy valami nagyon foglalkoztat. Elmondod? Lehet, tudok segíteni. – leült az ágyra és az ölébe vont.

-          Baj, az nincs. – sóhajtottam fel. – Már ha azt nem nevezhetjük bajnak, hogy az apám hétvégére hazarendelt. Szeretné, ha téged is magammal vinnélek. Bocsánat, a szeretné az nem jó szó rá, az utasított, a megfelelő.

-          Oh. – döbbent meg.

-          Körülbelül én is így reagáltam rá mikor Tom elmondta nekem szombaton. – fintorodtam el.

-          Várj, te szombat óta tudsz róla és csak most szólsz? – fordított maga felé, hangján érezhető volt a számonkérés.

-          Ne haragudj, azért nem szóltam eddig, mert nem tudtam, hogy mondjam el, és hogy fogsz rá reagálni. – kezdtem el magyarázkodni. – De ha nem akarsz, nem kell jönnöd, majd azt hazudom, hogy már visszamentél Londonba. Nekem mindenképpen mennem kell, vagy veled, vagy nélküled, de haza kell mennem. Legalább egy éjszakát otthon kell töltenem. Addig itt maradhatsz a lakásban, de egyedül, mert Tomék elkísérnek…

-          Állj, állj, állj. Miből gondolod, hogy nem akarok menni? – kérdezte és még mindig szemembe nézve. – Még szép, hogy elmegyek veled a szüleidhez. Nem akarom, hogy miattam hazudj nekik. Ez egy nagy előrelépés a kapcsolatunkban. Most már csak azt áruld el, - húzott magához közelebb, és orrával a nyakam és a kulcscsontomat cirógatta. – mikor kéne indulnunk, és mire számítsak. – csókolt bele a nyakamba.

-          Ha ezt csinálod, - nyögtem fel. – akkor nem tudok válaszolni neked.

-          Bocsánat. Jó fiú leszek, figyelek. – szalutált nekem, én meg jót nevettem rajta.

-          Hát, holnap kéne indulnunk valamikor napközben, és szombaton este már jönnénk is haza. És ami a szüleimet illeti… - azzal elmeséltem neki, mit kell tudni róluk, és mire számítson.

Most itt ülünk az autóban és robogunk San Diegoba a szüleimhez. Így visszagondolva az elmúlt hétre, nagyon jól telt. Minden annyira tökéletes volt, csak ez az ici-pici tény, hogy apámmal kell találkoznunk, csak ez árnyékolta be a hetünket. Miért nem mehet minden gördülékenyen, miért kell mindig akadályokba ütköznünk?

-          Megjöttünk. – gondolataimból bátyám ébresztett fel.

Körbenéztem, és örömmel könyveltem el, hogy nem változott itt semmi. De miért is változott volna? Hisz csak egy hónap telt el azóta, hogy utoljára jártam itt. A kocsi feljáró felé néztem, üres, akkor apa még nincs otthon. Kicsit megkönnyebbültem, még van egy kis időnk, nyugodtan ki tudunk pakolni a szobámban, és nem támad le minket azonnal. Nagy levegőt vettem, Erick összekulcsolta ujjainkat, megszorította kezemet bíztatólag, és elindultunk a bejárat felé.

Az ajtóhoz érve Tom nyugodt szívvel nyitott be, nem kellett kopognunk, hisz mindkettőnknek van kulcsa a házhoz. Ahogy beléptünk a házba, megcsapott az a megszokott illat, ami mindig melegséggel tölti el. Bátyám elkiáltotta magát, hogy megjöttünk, mire abban a pillanatban anya megjelent a konyhából. Amint meglátott minket, azonnal a nyakunkba ugrott, és körbe puszilgatott minket. Mikor Erickre került a sor, bemutattam. Nem féltem anyu reakciójától, mert tudtam, hogy mellettem van.

-          Anya, hadd mutassam be neked a barátomat Erick Russelt. – belekaroltam az említett karjába. – Erick , ő itt az anyukám.

-          Nagyon örvendek Mrs. Wilmer. – nyújtotta kezét anya felé.

-          Mary, szólíts csak Marynek, és tegezzél nyugodtan. – fogott vele kezet, és adott neki két puszit. Ez anya, nem hazudtolja meg önmagát.

-          Anya, mi felmegyünk a szobámba lepakolni, aztán majd jövünk.

-          Persze kicsim, menjetek csak. Addig én visszamegyek a konyhába.

Azzal kézen fogtam Ericket, és elindultunk fel az emeletre, hogy lerakodhassunk a szobámba. Kicsit izgatott voltam, mert Erick most látni fogja az én kis birodalmamat, ahol gyermekkorom legszebb időszakát éltem át. Szobám ajtajában toporogtam, remegve nyomtam le a kilincset. Beléptünk, és kutatva figyeltem szerelmem reakcióját, hogy mit szól a szobámhoz.

Erick a szoba mindenegyes négyzetcentijét végignézte. A polcról egy-egy könyvet, cd-t levett és megnézte, közben elismerően hümmögött. Az íróasztalról elvett valamit, először nem tudtam mi az, de miután felém fordult és felmutatta, az én arcomra is kiült a mosoly, ahogy az övére is. Egy képet tartott a kezében, amin Tommal voltam rajta. A kép halloweenkor készült, mikor Tom először vitt magával cukorkát gyűjteni. Én Xénának, míg drága bátyám kalóznak volt öltözve, és olyan képet vágott, mint aki az akasztására készül, mivel nem akart magával vinni mondván, hogy ő már nagyfiú és nem fog kis pisisekkel mutatkozni. Én akkor voltam 6 éves, Tom pedig 11 éves.

-          Nos, milyennek találod a szobám? Nagyot csalódtál? Gondolom, nem erre számítottál.

-          Most viccelsz? Ez a szoba fantasztikus, ez… ez olyan Annies. Ez a szoba mindent elárul a lakójáról. – lelkendezett.

-          Ennek örülök. Én lemegyek az anyuhoz, hátha kell neki segítség. Jössz te is?

-          Menj csak, én még maradok. Felhívom az otthoniakat, majd megyek utánad. – bólintottam. Adott egy puszit a számra és már nyúlt is a zsebében lévő mobiljáért.

Nagy levegőt vettem és beléptem anyához a konyhába, aki a már bepácolt húst tette be sülni. Megkérdeztem tőle, hogy segítsek-e valamit, mire kezembe nyomott egy tál krumplit, hogy pucoljam meg, addig ő nekiáll a süteménynek. Soha nem értettem azt, hogy miért kell túlzásokba esnie, ha vendég van a háznál. Szerinte az első benyomás a legfontosabb. Na de nem azzal kell jó benyomást tenni, hogy úgy megtömjük a vendéget, mint egy kacsát. Habár anya, akkor is így sertepertél, ha az egész család otthon van.

-          Tomék hova tűntek? – kérdeztem meg, mivel Tom mindig a konyhában szokott lebzselni, ha anya süt valamit, és most nincs sehol.

-          Elmentek Bree szüleihez, majd vacsorára jönnek.

-          Tényleg, mikor végez apa? – kíváncsiskodtam, már csak azért is, hogy tudjam, még meddig élvezhetem ezt az idilli pillanatot.

-          Úgy két óra múlva jön haza a munkából. – rám néz, és az arcom láttán leesik neki a tantusz. Odajött hozzám, és átölelt. – Jaj kincsem, ne haragudj, hogy nem beszéltem apáddal erről és így kellett kiderülnie, pedig megígértem.  

-          Ugyan anya, nem a te hibád. Előbb vagy utóbb úgy is el kellett volna mondanom neki. És nekem, nem pedig másra kellett volna hárítanom a feladatot. Már csak abban reménykedem, hogy apa nem fog minket keresztben lenyelni, és Erickkel is normálisan fog viselkedni. – bújtam az anyuhoz hozzá.

-          Nyugi kislányom, apád normálisan fog viselkedni. A héten kicsit beszélgettem vele, és megígérte.

-          Legyen így anyukám. – sóhajtottam. – És mi a te véleményed Erickről?

-          Nekem színpatikus. Nagyon jóképű férfi. Az én szívemet már megnyerte. – kacsintott rám.

-          Na de anya! – háborodtam fel, de csak viccből.

Főzés közben még beszélgettünk. Már majdnem mindennel készen voltunk. A hús a sütőben sül, csak percek kérdése és kész az is. A krumpli saláta is kész, a sütemény is kész, már csak a csoki öntetet hiányzik róla. Közben Erick is csatlakozott hozzánk, aki elsősegélyt nyújtott nekem, mert sikerült megvágnom az ujjamat, mikor a citromot karikáztam fel a sülthez. Mikor ellátta a harci sérülésemet, valaki elkezdett nevetni mögöttem. Mérgesen megfordultam, hogy ki az, aki az én káromra örvend. Tom, ki más is lehetne. Nem szóltam be neki, nem volt hozzá erőm, mert az óra mutatója, vészesen közeledett ahhoz az időponthoz, amikorra is a család feje hazaérkezik. Még pár perc és…

Nem tudtam befejezni a gondolataimat, mert ajtó csapódásra lettem figyelmes. Megjött, itt van. Már a hangját is hallottam, mikor azt kiáltotta, hogy megérkezett. A szívem ezerrel vert, majd ki akart ugrani a helyéről. Nagyot nyeltem, és szorosan bújtam Erickhez, aki megszorította a kezemet. Bátyám együtt érzően nézett rám, és eltátogott egy „nyugi, veled vagyok és segítek”-et.