55. fejezet

Sziasztok!

Ne haragudjatok, hogy megint késtem. Tudom, a múlthétre ígértem, de sajnos a magánéletemben újabb gondok merültek fel, amikre nem számítottam és így most sikerült befejeznem a fejezetet. Remélem, tetszeni fog. Tudom, hogy nem ilyen eseményre vártatok, de ami késik, az nem múlik.

Még annyit, mielőtt elkezdenétek olvasni a részt, hogy barátnőm, Henna újra megnyitotta Twilight-os oldalát, amit itt érhettek el:

http://twilightbyhenna.blogspot.hu/

És nem mellesleg a közös blogunkat is szeretném reklámozni, ahova felkerült a következő rész

http://gyilkosfeltekenyseg.blogspot.sk/

Most már más nincs hátra, mint jó olvasást, és komikra fel!!!

Pusszancs

Szusi

-          Kérlek, maradj. Legalább 1-2 napot. – kérlelt, miközben az utolsó bőröndöm cipzárját húztam be, és ezzel befejeztem a csomagolást.

Az ágyon fekvő bőröndöt megfogtam és a másik mellé állítottam a szekrény mellé. Leültem az ágyra és a két böhöm nagy csomagot néztem. Útra készen voltam. Hát ez a nap is eljött, délután 6-kor elhagyom Londont és ezzel együtt egy bizonytalan időre Ericket is. Összefacsarodik a szívem, ha az utazásra gondolok. Szívem szerint itt maradnék, de sajnos kötelezettségeim vannak, amiket teljesítenem kell.

Annyira megszoktam már, hogy az utóbbi két hónapban minden napomat azzal a férfival töltöttem, aki az egész csomagolási műveletemet a falnak háttal nekitámaszkodva nézte végig, és most is úgy nézett rám, mint aki menten szörnyet hal, hogy el kell engednie. Szomorú tekintete láttán az én szívem is jobban összeszorul. Miért ilyen nehéz ez az egész? Miért kell most elválnunk? Miért nem maradhatok itt? A francba az egyetemmel, és a francba Los Angelesszel is. Én itt akarok maradni Londonban, Erickkel!!!

Kezemet Erick felé nyújtottam. Mint a fuldokló, úgy kapott utána, majd ellökte magát a faltól és leült mellém az ágyra. Ölébe vont, arcát a vállamba temette, és olyan szorosan öleltük egymást, mint akik soha nem akarják elengedni a másikat.

-          Nem lehetne valahogy megoldani, hogy még maradhass pár napot? – kérdezte reménykedve.

-          Bármennyire szeretném is, de sajnos nem. – ráztam meg szomorúan a fejemet. – Muszáj hazamennem, és nem csak a suli miatt. Érzem, hogy valami történt odahaza.

Már napok óta ez az érzés fojtogat. Nem tudom megmondani, hogy pontosan mi az, de érzem, valami nincs rendben. Akárhányszor beszéltem az otthoniakkal, azt éreztem, hogy valamit titkolnak. Nem egyszer rákérdeztem, de a válasz mindig ugyan az volt „Minden a legnagyobb rendben, minden a régi”. Hát ezt valahogy nehéz volt elhinnem, főleg akkor nem, mikor Breevel, vagy Tommal beszéltem telefonon. Igen, telefonon, mert skypon egyiket se lehetett utolérni. Állításuk szerint nagyon elfoglaltak voltak. Majd kiderül, ha hazamegyek, úgy is megtudom, mit titkolnak, mert az biztos, valami van.

-          Nagyon fogsz hiányozni. – csókolt bele a fülembe. – Nagyon rossz lesz nélküled az éjszakáim. – kaptam egy újabb csókot, de most már a nyakamra. – Arról nem is beszélve, hogy fázni fogok éjjelente. – jött egy újabb csók. – Nem lesz kihez odabújnom, aki felmelegíthetne. – csókolta meg a nyakhajlatomat, mire akaratlanul is megborzongtam és minden egyes csók után apró sóhajok hagyták el a számat.

Ezt direkt csinálja? Őrületbe akar kergetni? Így is nehéz lesz az elválás, de ezek után… Becsuktam a szemem és próbáltam uralkodni a bennem fellobbanó vágyon, ne hogy rávessem magamat. A popsztár nem könnyítette meg helyzetemet, mert a ruhám pántját félrehúzva a nyakamat hintette be apró csókjaival. Minden egyes csókjával az akaraterőmet bombázta. Bármennyire is küzdöttem ellene, a józan eszem mit sem ért a bennem lángra lobbant vágy ellen. Miután a ruhám mindkét pántját sikerült levarázsolnia a vállaimról, hanyat döntött, s miután Ő is sikeresen elhelyezkedett mellettem, már a mellkasomat kényeztette.

-          Erick – sóhajtottam, összeszedve minden akaraterőmet, hogy még utoljára megpróbáljam leállítani.

-          Shhh, most ne beszélj. – tette ujját a számra. – Az emlékezetembe akarom vésni minden egyes porcikádat, hogy ha nem leszel itt, tudjak mire emlékezni.

-          De a gép… - nyögtem.

-          Az indulásig még rengeteg időnk van. Most csak élvezd, hogy együtt vagyunk. – suttogta az ajkaim közé és végül szenvedélyesen megcsókolt, ezzel megsemmisítő csapást mérve akaraterőmre.

Innentől nem törődtem semmivel, se a géppel, se azzal, hogy az indulás előtt a szüleihez voltunk hivatalosak, csak élveztem, élveztem, hogy még együtt voltunk…

***

-          Maradj. - suttogta, miközben apró puszikkal hintette be meztelen hátamat. Forró leheletétől újra elkezdett pezsegni a vérem.

-          Tudod, hogy nem lehet. – szedtem össze magamat, kicsit feljebb tornáztam magamat, hogy a könyökeimen meg tudjak támaszkodni. Fejemet hátra fordítottam, hogy rá tudjak nézni.

-          Mindent lehet, csak akarni kell. – tűrte el a hajamat az egyik oldalra, hogy szabadon meg tudja csókolni a nyakamat. – Szeretlek, nagyon, és azt akarom, hogy itt maradj velem. – csókolt szájon, és hagytam, hogy elmélyítse azt. Erick vérszemet kapva hátamra döntött, és falni kezdte ajkaimat, majd az egész arcomat hintette be csókjaival.

-          Én is szeretlek, de bármennyire is nehezemre esik, ezt itt most be kell fejeznünk, mert máskülönben lekésem a gépemet. – próbáltam eltolni magamtól vállainál fogva.

-          Nem érdekel, akkor legalább itt maradsz. – kapta rám tekintetét és a szemeimet kezdte el bűvölni. Ajh, azok a barna szemek, egyszer ezek okozzák a halálomat.

-          Ne bűvölj, ez most nem fog összejönni. – nevettem fel, és eltakartam két kezemmel a szemeimet.

-          Oké, abbahagyom, de ígérd meg, hogy amint lesz rá lehetőséged, azonnal jössz Londonba.

-          Ezt megígérhetem, de ugye te is jössz majd hozzám?

-          Még szép, hisz tudod, hogy sokáig nem bírom ki nélküled.

Sokáig nem élvezhettem Erick ölelő karjait, mivel délután két óra volt, készülődnöm kellett, ha nem akartam lekésni a gépet. Gyors zuhany, aztán felvettem a kikészített ruhámat, hajamat átfésültem és beszárítottam, és legvégül egy leheletnyi sminket tettem magamra. Feleslegesnek éreztem nagyon kicicomázni magamat, hisz egy nagyon hosszú repülőút várt rám.

Miután kész lettem, a nappaliba mentem és a kezemben lévő piperetáskámat beletettem a kézitáskámba, a leszállás előtt úgy is szükségem lesz rá. Erick már kihozta a szobából a bőröndjeimet és az előszobába sorakoztatta őket, Ő maga pedig a nappaliban ült és szomorúan nézett rám. Odamentem hozzá, megsimogattam az arcát. Már szóra nyitotta a száját, de gyorsan megráztam a fejemet, tudtam, mit akar mondani. Már két napja ugyanazt hajtogatta, hogy maradjak. Ölébe ültem és szorosan hozzábújtam, amennyire csak tudtam. Most nem kellettek a szavak, az nélkül is tudtuk, mit érez a másik.

Pár percig így, összeölelkezve ültünk, majd megfogtam Erick karját, hogy meglessem hány óra. Három óra múlt pár perccel. Nagyot sóhajtottam, indulnunk kellett a Russel szülőkhöz, még el kellett tőlük köszönnöm. Nagy nehezen kibontakoztam Szerelmem karjaiból, és még utoljára gyorsan körbenéztem a lakásban, mindent elcsomagoltam-e, addig Erick levitte az autóhoz a csomagjaimat. Míg vártam rá, hogy visszajöjjön, felhívtam Sarat. Igaz, tegnap elköszöntem mindenkitől, de vele még akartam pár szót váltani, hogy megnyugtassam magamat. Még akkor is, ha már tegnap megígérte, megerősítésre volt szükségem.

-          Már mondtam, hogy ez miatt nem kell aggódnod, rajta, illetve rajtuk tartom a szemem. – nyugtatott meg barátnőm a vonal túloldaláról.

-          Tudom, tudom, de akkor is… Olyan rossz előérzetem van. – húztam el a számat.

-          Nyugi, nem lesz semmi baj. Jelentkezett azóta az a vipera? – utalt a bálon történtekre. Ő az egyetlen, aki tudott a mosdóbeli incidensről, még Ericknek se meséltem el. Saranak is csak a bál utáni napon meséltem el, mikor együtt vásárolgattunk. Le is cseszett miatta, hogy miért nem mondtam el még aznap este, azonnal helyretette volna a kis szukát. Hát igen, éppen ezért nem mondtam el, nem akartam botrányt, és több mint valószínű én jöttem volna ki a helyzetből rosszul.

-          Nem, nem jelentkezett. Lehet, hogy nem is gondolta komolyan, csak sértette az önérzetét, hogy Erick túllépet rajta és boldog.

-          Ugyan már Annie, ezt te sem hiszed el. – egy kis gúnyt lehetet hallani a hangján. Válaszolni már nem tudtam, hogy igen, igaza van, mert Erick ebben a pillanatban lépet be a lakásba.

-          Sara, most leteszem, Erick már visszajött, és indulnunk kéne. – mondtam, közben végig az előttem álló férfi szemébe néztem, aki meglepetten pislogott rám, hogy mégis miről beszélgethettem a haverja barátnőjével.

-          Jól van csajszi, de aztán vigyázz magadra és elvárom, hogy jelentkezz!!! És ne aggódj a „barátnőnkre” gondom lesz. Jó utat. Puszi! – elköszöntünk egymástól, s azzal bontottuk is a vonalat.

Erick nem kérdezett semmit a hívással kapcsolatban, de lehetett látni rajta, hogy nagyon érdekelte, miről volt szó. De akkor se fogom elmondani neki, hogy mi történt a bálom, hogy a drága exe úgymond hadat üzent nekem. Minek? Hogy a végén én legyek a féltékeny barátnő? Azzal is csak Barbarának kedveznék, hisz a bál után Erick örömmel mesélte nekem, hogy beszélgettek, és sikerült tisztázniuk pár dolgot, és megpróbálnak barátok lenni. Cöch, barátok. Nekem meg most kell visszautaznom Los Angelesbe, és ki tudja, mikor jövök legközelebb. Habár az a ki tudja elég hamar lesz, mert szeptember végén Ian és Melissa esküvőjén itt leszek.

Négy előtt értünk oda a Russel házhoz. Az egész család itt volt. Mivel nem maradt sok időnk a búcsúzkodásra, ami köszönhető a déli kis összebújásunknak, amit egyáltalán nem bántam, ezért röpke fél óra alatt megpusziltam és megöleltem mindenkit. Maggienek sok sikert kívántam NYU-hoz, a jövő hét folyamán utazik a városba, hogy beiratkozhasson. Megígértettem vele, hogy amikor csak tud, jelentkezzen. Ez alatt a pár hét alatt nagyon megkedveltem. Miután mindenkitől elköszöntem, szomorúan szálltam be az autóba, hogy egyenesen a reptérre menjünk.

Kiérve a reptérre leadtuk a csomagjaimat és a váróban várakoztunk, amíg nem szólítottak a beszállásra. Én Erick ölében foglaltam helyet, egyik kezével a hátamat simogatta, míg a másikkal a combomon pihenő kezemet fogta. A szokásos beszélgetés zajlott le közöttünk, ami ilyenkor szokott, mikor két szerelmes búcsúzkodik. Miután a Los Angelesbe tartó járatra felszólították az utasokat a beszállásra, könnyes búcsút vettünk egymástól. Már a repülőn ülve azon gondolkoztam, hogyan fogom ezt az időt kibírni, míg nem látjuk egymást. Az elmúlt közel két hónap minden napját együtt töltöttük. Már annyira megszoktam, hogy reggel, mikor felébredtem az első arc, amit megláttam az az övé volt, este pedig mellette hajtottam állomra a fejemet. Ahogy mondani szokás, könnyű a jót megszokni. Most újra bele kell rázódnom, hogy egyedül kelek és fekszem majd le.

A hosszú repülőút után fáradtan szálltam le a gépről. Úgy éreztem, helyben összepottyanok, pedig még aludtam is az úton. Amíg a csomagjaimra vártam, megpróbáltam a bátyámat felhívni telefonon, hogy ki jön-e értem a reptérre, de nem vette fel a telefont. Breet is próbáltam utolérni, de ahogy Tom, úgy ő se vettem a mobilját. Vajon mi a francot csinálnak már megint? Biztos, annyira egymásba feledkeztek, hogy ilyenkor a fülükön ülnek.

Nem volt mit tennem, magam után vonszoltam a bőröndjeimet és amint kiértem, gyorsan leintettem egy taxit. Még szerencse, hogy itt a reptéren mindig akad egy szabad jármű. A sofőr segített berakni a csomagjaimat, majd miután bediktáltam a címet, már úton is voltunk. Majd egy óra hosszat tartott az út hazáig, amin nem is csodálkoztam, hisz a legnagyobb forgalmat sikerült kikapnunk. Los Angelesben még éjjel sem áll meg az élet, sőt, ilyenkor kezd beindulni, mindenki úton volt. Haza vezető úton még küldtem Ericknek sms-t, hogy rendben megérkeztem, nem kell aggódnia.

Miután kifizettem a taxit, a sofőr volt olyan rendes, hogy segített kivenni a csomagtartóból a bőröndjeimet. Miután a taxi elhajtott, a két nagy pakkal a kezemben beléptem az épületbe és egyenesen megcéloztam a liftet. Felérve az emeletünkre már alig bírtam állni, alig vártam, hogy végre a pihe-puha ágyikómban lehessek, még akkor is, ha egyedül. Táskámból előkerestem a kulcsaimat, és miután kizártam az ajtót, nagy nehezen beráncigáltam a bőröndöket is és ott is hagytam őket az előszobában. Egy „Megjöttem” kíséretében drága lakótársaim keresésére indultam.

Breet azonnal észrevettem, ahogy beléptem a nappaliba. Háttal ült nekem a kanapén. De valami nem stimmelt vele. Mintha sírt volna, mert a vála rázkódott és körülötte mindenhol elhasznált papírzsebkendők voltak. A fáradság azonnal elillant a testemből és gyorsan leültem szipogó barátnőm mellé, és magamhoz vontam. Nem ellenkezett, sőt, amint tudatosította, hogy én vagyok az, nyakamba borult és még jobban elkezdett sírni. Öleltük egymást, én közben az egyik kezemmel a hátát simogattam nyugtatás képpen.

Szinte éreztem, hogy valami történt, de álmomban se gondoltam volna, hogy arra jövök majd haza, hogy a barátnőm a kanapénkon keservesen sír, miközben a bátyám, ha jól láttam, sehol, akinek kötelessége lenne megvigasztalnia, elvégre a barátnőjéről van szó.

-          Bree, mi történt, miért sírsz? – kérdeztem, miközben eltűrtem haját könnyáztatta arcából. – És Tom hol van? – jött a következő kérdés tőlem. Bree a válaszadás előtt, kicsikét elhúzódott és a dohányzóasztal felé fordult, hogy egy újabb zsebkendőt vehessen el a dobozból. Kifújta az orrát, megtörölte a szemét, majd megszólalt.

-          T..Tom… Tom… elment… - nyakamba borult és újra sírni kezdett.