59. fejezet

Sziasztok!

Nem akarok mentegetőzni, hogy ilyen sokára hoztam a fejezetet, de így sikerült. A magánéletem nem éppen zökkenőmentesen alakul, de majd csak kilábalok belőle. Meg úgy őszintén, kezdek az egész történetből kiábrándulni. Lehet, hogy a külső ráhatások mondatják ezt velem, de per-pillanat így érzek. A történetet mindenképpen be fogom fejezni, ebben biztos vagyok. Csak ennyit akartam.

Remélem, kárpótollak benneteket ezzel a hosszú fejezettel, ha még van egyáltalán valaki, aki feljár az oldalra.

Jó olvasást.

Pusszancs

Szusi

Erick szemszög

Erick Russel és barátnője búcsúja, avagy szakított az álompár?

Igaz, egy hónap telt el azóta, hogy ezek a képek készültek, de még mindig beszédtéma a sztárvilágban. Találgatások folynak arról, hogy Erick szakított-e amerikai barátnőjével, vagy sem. A képeket elnézve, az első állítás az igaz, és a szemtanuk szerint is, akik aznap a reptéren látták őket. Állítják, hogy érezhető volt közöttük a feszültség.

Úgy látszik, bármennyire is nem akarták, a távolság rányomta bélyegét a kapcsolatukra. Vagy egy harmadik személy felbukkanása?

Egy, az énekeshez közel álló személy állítja, hogy a páros szakított. „Az utóbbi időben többször is összevesztek, és végül Erick mondta ki az utolsó szót.”

A nevét meg nem nevező informátor azt is elárulta, hogy Annie, a történtek óta, sms-eivel zaklatja Ericket, aki nem hajlandó békülni volt kedvesével. Sőt, odáig fajult a dolog, hogy az énekes azon gondolkozik, hogy lecseréli telefonszámát.

Szerkesztőségünk több ízben is megpróbálta utolérni Ericket, de nem volt hajlandó kommentálni a híreket, ahogy menedzsere, John Osmer sem.

Bízzunk benne, hogy a tini lányok egyik kedvenc énekesét nem viselte meg a szakítás és mihamarabb pozitív híreket kapunk felőle.

Cöch, ez egy újabb vicc. Dobtam le az újságot az asztalra. Nem értem az újságírókat, mi hasznuk származik abból, ha hamis híreket jelentettnek meg? De nézzük a pozitív oldalát, legalább ők nem állítottak be egy alkoholistának, aki mély depresszióba zuhant az állítólagos szakítástól. Azóta, a bizonyos nap óta, mikor Annie visszautazott Los Angelesbe, mindenfélét kitaláltak a kapcsolatunkról. Rögtön másnap a legtöbb londoni pletykalap címlapon hozta le a „szakításunkat”. Fel voltam készülve, hogy nagy szenzáció lesz a sajtó számára, de azt nem gondoltam volna, hogy így, egy hónap elteltével is még beszédtéma vagyunk.

Emlékszem, ahogy az első cikkek megjelentek, a lakásom egy átjáró ház lett, a telefonomról még nem is beszéltem, ami állandóan csörgött. Nem volt elég a saját nyomorúságom, de még a legközelebbi hozzátartozóim, mint a családom, a banda tagjai, élükön drága menedzserünkkel, arról faggattak, hogy mi franc történt. Miután mindent elmeséltem, mindenkitől megkaptam a fejmosást. Pedig én abban reménykedtem, hogy az egész napot megúszom azzal, ha nem dugom ki a lábamat otthonról, de tévedtem, mert legtöbbjük házhoz jött.

A sajtó napok elteltével se unta meg, minden nap valamelyik laptól megkerestek, hogy nyilatkozzak az üggyel kapcsolatban. De én az elveimet követve visszautasítottam, mondván, a magánéletem az rám tartozik és senki másra. De ez a kijelentésem is süket fülekre talált, ahogy sok más is. Visszaemlékezve arra a bizonyos napra…

Miután estére sikerült mindenkit kitessékelnem a lakásból, megkönnyebbülve roskadtam le a fotelba. Tudom, hogy elég rendesen elszúrtam, nem volt arra szükségem, hogy mindenki a fejemhez is vágja ezt. Agyilag teljesen le lettem fárasztva a sok hegyi beszédtől. Mindenki azzal jött, hogy ők megmondták, ők időben figyelmeztettek, hogy nem jó vége lesz, ha Barbarával újra barátkozni kezdek… De senki nem fogta fel, hogy nem én kerestem az Ő társaságát, hanem fordítva. Tudom, az lett volna a helyes, ha már az elején megmondom neki, hogy azzal, hogy rendeztük a kettőnk kapcsolatát fejezzük is be a bratyizást. De hát úriember vagyok, nem küldhettem el melegebb éghajlatra. S ha igaz az, amit Annie elmesélt az elutazása előtt, sok mindent megelőzhettünk volna, főleg, ha az elején szólt volna az egészről.

Az asztalon lévő energiaitalomért nyúltam, amikor újra eszeveszett csörgésbe kezdett a telefonom, ma már ki tudja hányadszor. Lemondóan nyúltam a készülék után, hogy meglessem ki az újabb zaklatóm. Egy kicsit sem lepődtem meg, amikor Barbara nevét láttam meg villogni a képernyőn. Ma, ha ötvenszer nem, akkor egyszer sem hívott. Ahogy az eddigi, úgy a mostani hívását sem fogadtam. Hanyagul ledobtam a kis ketyerét az asztalra, ami egy idő után abbahagyta a zenélést. Nagyot ittam a kezemben lévő dobozból, majd újra a mobilomért nyúltam, hogy némára állítsam és kitöröljem a híváslistát. Mikor végeztem vele, szomorúan vettem tudomásul, hogy Annie egyszer sem hívott pedig megígérte, és már biztos, hogy rég megérkezett Los Angelesbe. Már tettem volna le a készüléket, amikor megpillantottam a kis borítékot a kijelző jobb felső sarkában. A szívem hevesen kezdett el verni, éreztem, ahogy testemet elönti az a semmihez se fogható érzés, amikor megláttam a feladó nevét: Annie! Remegő kézzel nyitottam meg az üzenetet.

„Szia! Sikeresen hazaértem. Nagyon fáradt vagyok, ezért is írok csak sms-t. Kérlek, ne hívj, majd én kereslek. A”

Hirtelen minden vér kifutott az ereimből és újra meg újra elolvastam a rövid üzenetet, mire sikerült felfognom. A düh azonnal átvette az uralmat a testemen és amilyen erővel csak tudtam, a szemközti falhoz vágtam a telefonomat, csak azzal nem számoltam, hogy nem sima felületet ér, hanem egyenesen a TV képernyőjén landolt. Na, szuper, most már nem csak új mobilt, hanem új TV-t is vehetek. Nem törődve a keletkezett kárral a bárpulthoz mentem, és szemügyre vettem a kínálatot. Most nagy szükségem volt egy erős italra. Végig mustráltam a felhozatalt és a választásom az egyik turnénkon kapott üvegre esett. Nagy nehezen kibetűztem a feliratot H-Á-Z-I-P-Á-L-I-N-K-A, ami alatt egy nagy szilva volt és egy 52-es szám is villogott. Emlékszem, mikor először megkóstoltatták velünk, talán Budapesten, már az első pohár után mindenkiből kettőt láttam. Ez tökéletes lesz, pont az alkalomnak megfelelő.

Magamhoz vettem az üveget és a konyhában kerestem egy megfelelő poharat, majd újra a kanapét céloztam meg. Kitöltöttem az italomat majd kézbe véve megemeltem, hogy tósztot mondjak.

-          Egészségedre Erick, hogy ekkora marha vagy! – mondtam, majd egy húzóra megittam a pohár tartalmát. Ahogy megéreztem az alkohol ízét, azonnal összerezzentem, az alkohol csak úgy végig marta a nyelőcsövemet, a torkomat egészen le a gyomromig. Pihákoltam pár másodpercig, majd egy újabbat töltöttem magamnak, és egy újabb tószt kíséretében, amelyben dicsértem saját balfaszságomat, megittam. Ezt így folytattam egy darabig, majd teljes filmszakadás…

Reggel arra ébredtem, hogy valaki ráfeküdt a csengőmre, amihez párosult az ajtódörömbölés is, és hogy a kép teljes legyen, a nevem kántálását is hallottam pár nyomdafestéket nem tűrő szóval egyetemben. Mi a franc? Ki az, aki nem hagyja az ember fiát reggel aludni? Ahogy megmozdítottam végtagjaimat, belé nyilallt a fájdalom. Szuper, sikerült elaludnom a tagjaimat!

Nagy nehezen feltornáztam magam ülőhelyzetbe, megdörzsöltem az arcomat, hogy felébredjek. A fejem majd szétrobbant, amin az sem segített, hogy az önkéntes szimfonikus zenekarom még mindig a bejárati ajtóm és a csengőm amortizálásával volt elfoglalva. Felálltam, hogy a zaj forrását megszüntessem, de ez a mozdulatom nem volt a legjobb ötletem, mert amilyen hirtelen felálltam, olyan hirtelen vissza is huppantam a kanapéra. Igen, a kanapéra, mert előző este sikerült annyira kiütnöm magam, hogy a nappaliban aludtam el.

-          Erick, nyisd ki azt a baszott ajtót, tudjuk, hogy odabent vagy, hallod?!?

-          Megyek már, megyek! – morogtam. Újra megpróbáltam felállni, ami sikerült, majd hunyorogva elbotladoztam az ajtóig. – Nem kell betörni az ajtót. – morogtam még a csukott ajtónak, majd miután kitártam két megdöbbent szempárral találtam szembe magamat.

-          Hát haver, nem valami rózsásan nézel ki. – állapította meg Chris, amit amúgy is tudtam. Félreálltam az ajtóból, hogy be tudjanak jönni. – Mi a szar történt itt? – jött a megdöbbent kérdés, miután felfedezték tegnap esti pusztításomat.

-          Egyszemélyes bulit szerveztél és minket kihagytál belőle? – kérdezte röhögve Tyler, amin én annyira nem tudtam.

-          Nem vagy vicces. – morogtam, majd ledobtam magam a kanapéra. – Basszus! A fejem! – kaptam a fejemhez, és mindkét oldalt masszírozni kezdtem a halántékomat. Majd szétrobbant, mintha valaki egy egyszemélyes dobszólót játszott volna full hangon.

-          Nem is csodálkozom, ha ezt a méregerős izét egyedül ittad meg. – emelte fel Chris az üres üveget az asztalról. – Elárulod végre, hogy mit ártott a TV neked, hogy össze kellett törnöd?

-          A TV ártatlan volt, nem követett el semmit. Az az egy hibája volt, hogy a mobilom útjában állt. – vontam vállat, majd hátradőltem, fejemet a támlára fektettem és becsuktam a szemeimet.

-          Erick, k*rvára nem vagy vicces, szóval, áruld el végre mi a f@sz történt veled miután elmentünk. – morrant rám egyik legjobb barátom.

-          Azon kívül, hogy a barátnőm elhagyott és tegnap este egy szaros üzenettel kiszúrta a szememet, amiben megkért, hogy ne keressem? Ezen kívül az ég adta egy világon semmi. És ha megkérhetnélek, ne ordítozz velem, így is szétmegy a fejem. – fogtam meg újra az említett testrészemet.

-          Na, ebből elég. – pattant fel Tyler a fotelból, aki eddig csendes szemlélője volt a történteknek. – Erick, felemeled azt a popsztár hátsódat és elmész lezuhanyozni és valami emberi képet varázsolsz magadra, mert úgy bűzlesz, mint egy szeszfőzde. Addig mink Chrisszel megpróbálunk rendet rakni. – úgy néztem rá, mint aki nem erről a bolygóról jött volna, de még Chris is, akinek a rendrakás szónál magasra ugrott a szemöldöke. – Ne nézzetek így! Gyerünk, nem érünk rá egész nap, délután három óra van. – tapsolt, hogy ezzel is lendítsen rajtunk.

Nem volt mit tennem, elvonultam a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak. Igazat adtam Tyler kijelentésének, tényleg bűzlöttem, ezt még én is éreztem magamon. Fél órával később frissen és illatosan ültem az asztalnál, és a fiúk által készített kávét szürcsöltem, amihez kaptam két fájdalomcsillapítót is. Miután mindent elmeséltem nekik a tegnap estémről, fogtuk magunkat és elmentünk egy új TV-t és egy mobilt venni nekem. Miután magaménak tudhattam az új készülékeket, hazamentünk, hogy beüzemelhessük. Ezt úgy kell elképzelni, hogy én ültem a fotelban és az új mobilommal ismerkedtem, Chris pizzát rendelt és közben tudatta pár emberrel, hogy még élek. Tyler egyedül szórakozott a TV-vel, hogy összehangolja a házimozi rendszerrel. A bandában ő volt a szaki ezen a területen, most is rá bíztam a választást. Ha rajtam múlt volna a legelső készüléket megvettük volna, de így bő egy óra múlva hagytuk el az üzletet.

Miután a fiúk elmentek, újra rám tört a szomorúság és a hiányérzet. Amíg itt voltak a srácok, elvoltam, tettek róla, hogy ne agyaljak állandóan a kapcsolatomon. Az is elszomorított, hogy egész nap nem is keresett, pedig nagyon vártam. Mindenki más jelentkezett, még Barbarától is volt jó pár nem fogadott hívásom, meg egy üzenet is, amiben a hogylétemről érdeklődött, de nem válaszoltam neki, ahogy senkinek sem, csak a legközelebbi ismerőseimnek, és persze anyát hívtam fel, mert képes és még a rendőrséget is mozgósítaná. Nem tudom, hogy fogom kibírni, hogy ne keressem Annie-t, de muszáj lesz, megígértem neki… Várjunk csak! Hisz én nem ígértem neki semmit, csak ő kért meg, hogy ne keressem egy nyamvadt üzenetben, amire én nem is válaszoltam.

Elővettem a laptopomat és felmentem a netre, de nem azért, hogy a mai pletykaáradatot rólam, rólunk elolvassam, hanem, hogy megnézzem a mailjeimet és felmenjek msn-re, hátha fent van. Nem jártam szerencsével, sajnos. Már épp kapcsoltam volna ki, amikor csengettek. Először nem akartam kinyitni, de a zaklatóm elég kitartónak bizonyult. Kedvtelenül elcammogtam az ajtóig, de mielőtt kinyitottam volna, a kukucskálón keresztül kilestem, hogy mégis ki a nem várt vendégem. Amikor megláttam az illetőt, aki türelmetlenül toporgott az ajtóm előtt, a szám is tátva maradt. Elég kitartó, mit mondjak. Bezzeg a kapcsolatunk alatt ennyire nem érdekelte az életem. Nagy levegőt vettem. Jöjjön, aminek jönnie kell, és kinyitottam az ajtót. A vendégemet váratlanul érhette, mert ijedtében egyet hátralépett.

-          Barbara, miben segíthetek? – mellőzve a köszönést kérdeztem meg tőle felvont szemöldökkel. Nem mintha érdekelt volna látogatásának célja, legszívesebben ki se nyitottam volna az ajtót, de ha nem akarom, hogy a lakok feljelentsenek, nem volt más választásom.

-          Szia Erick! Bemehetek? – bökött a fejével befelé.

-          Tessék. – léptem el az ajtóból. Már most képzeletben kupán vágtam magamat, hogy beengedtem. Csak azért engedtem be, hogy minél hamarabb tisztázni tudjam a helyzetet vele, amit nem a lépcsőházban kellene, mindenki füle hallatára. – Nos, minek köszönhetem látogatásodat? – léptem be a nappaliba, ahol Barbara éppen végig simított az egyik fotel támláján. Hangom hallatára szembe fordult velem. Kezemmel mutattam neki, hogy foglaljon helyet.

-          Két napja nem hallottam rólad semmit, aggódtam miattad.  – termett mellettem és átölelt. Hirtelen, azt se tudtam, mit tegyek. Váratlanul ért. Kellett pár pillanat, mire felocsúdtam, és lefeszegettem magamról karjait, majd a legközelebbi fotelbe leültem. Nem vártam meg, míg ő is helyet foglalt. Magasról tettem most az etikettre. Miután Barbara is helyet foglalt, pont úgy, hogy két kezébe tudja fogni az enyém, folytatta. – Úgy sajnálom a történteket. Hogy vagy? Gondolom, megviselt a szakítás, de hidd el, túl leszel rajta és… - s csak mondta, és mondta, nem törődve azzal, hogy én hitetlenül néztem rá. Honnan szedi ez a nő ezt a sok sületlenséget? – Erick, őszinte leszek veled. Szerintem, nem illettetek össze. A csaj túl… nem is tudom… nekem kezdetektől fogva nagyon furcsa volt. A gálán is, ahogy viselkedett. Teljesen kisajátított és mindenkit majd meg ölt a szemeivel, aki csak a közeledbe ment. – nem hittem a saját fülemnek, amikor ezeket a mondatokat meghallottam. Még mindig hitetlenül hallgattam vendégemet, de ahogy ócsárolni kezdte Anniet, kezdett felmenni bennem a pumpa. De tekintettel, hogy nő, nem vertem jól szájon, mert ha nem az lett volna, már rég kapott volna tőlem egy hatalmas tenyerest. – Mi ezerszer jobban összeillettünk, nem hiába hívtak minket a brit álompárnak. Tökéletesen illettünk egymáshoz, és mindenki minket irigyelt. Úgy hiányzik az-az időszak. – sóhajtott nagyot. – Neked nem? – nézett rám. Most azt várja, hogy helyeselni fogok? Na, azt várhassa. Már szólni akartam, mikor folytatta. – Hiányzol, a gála óta egyre biztosabb vagyok benne, és ha újra megpróbálnánk… Újra mi lehetnénk a legszebb sztárpár. Még mindig szeretlek.

Ahogy ezt meghallottam, azonnal kitéptem kezemet az övéből és felpattantam. Dühös voltam, nagyon dühös. Majd felrobbantam a méregtől. Hogy merészeli? Hogy van bőr a képén ideállítani, ócsárolni a barátnőmet és a végén még azt meri mondani, hogy még mindig szeret?

-          HOGY MIII VAAAN? Te normális vagy? Hallod magad? – ordítottam rá, mire meglepett arcot vágott. Gondolom, nem erre számított. – Szeretsz? Még ezt mered mondani, azok után, amit tettél? Úr Isten!!! – fogtam meg fejemet és fel-alá járkáltam a nappaliban, s csak mondtam, és mondtam tovább a magamét. – És én még miattad összevesztem Annievel, mert azt hittem, megváltoztál. Végig igaza volt, egy manipulatív, számító… - ribanc vagy, akartam befejezni a mondatomat, de Barbara hirtelen ott termett előttem, ezzel megállásra kényszerített. Át akart ölelni, de nem engedtem neki. Megfogtam mindkét csuklóját, eltoltam magamtól és kikerültem.

-          Erick, én még mindig szeretlek, és tudom, hogy te is. Régen annyira szerettél, ez az érzés nem múlhatott el csak úgy. – nézett rám szomorúan, a tekintete szinte már könyörgött, amivel annak idején bármit el tudott érni nálam, bármit. De ennek a nézésnek nem dőlök be, nem tud ezzel meghatni, már nem.

-          Jól mondod, RÉGEN, múlt időben. Szóval, ha megkérhetlek… - mutattam a bejárati ajtó felé, hogy jobb lenne, ha most azonnal távozna.

-          Erick, kérlek… - próbálkozott tovább. Ez a nő nem érti, hogy hagyjon békén? – Tudom, hogy most magad alatt vagy a szakítás miatt, de én segíteni akarok felejteni.

-          Ácsi, miből gondolod, hogy szakítottunk Annievel?- tettem fel az egy millió fontos kérdést. Tudtam, mi lenne a válasza rá, ezért nem is vártam meg, hogy válaszoljon. – Csak, hogy tudd, nem szakítottunk, nem is állt fent a lehetősége.  – adtam meg a feltett kérdésemre a választ. Semmi pénzért nem ismertem volna be, hogy bár nem szakítottunk, jelenleg mosolyszünet van közöttünk.

-           Az újság… a képek… - hápogta a megdöbbenéstől.

-          Ha-ha-ha… – nevettem fel. - Szeretjük egymást, és az aljas kis próbálkozásaid nem jöttek be. – néztem rá lenézően.

-          De én nem… - próbálta kimagyarázni magát.

-          Mit nem? Te nem csináltál semmit? Te nem fenyegetted meg Anniet a gálán a női mosdóban? Az se te voltál, aki értesítette a paparazzikat, hogy éppen melyik kávézóban találkozunk? – záporoztak felé a kérdéseim, amikre nem tudott válaszolni a megdöbbenéstől, de nem is vártam rájuk választ, mert tudtam, hogy nekem van igazam. A gála óta valahogy megsokszorozódtak a lesifotósok körülöttem, főleg akkor, amikor „véletlenül” találkoztam Barbarával. Eddig fel se tűnt, de most már tisztán láttam. – Most a legjobb lesz, ha elmész. – mutattam újra a bejárat felé. Végre elindult a mutatott irányba, mikor mellém ért, rám nézett, hátha meghat a nézésével, de én még véletlenül se néztem rá, rezzenéstelen arccal néztem előre. Végül lehajtott fejjel ment az ajtóig, ahová követtem, majd kinyitottam neki. – Ha lehet, ne keress és a telefonszámomat is egy életre felejtsd el. – ezzel az egy mondattal elbúcsúztam tőle, mielőtt kilépett volna az ajtón. A mondat hallatára felkapta a fejét, de a tekintetében semmi mást nem láttam, csak büszkeséget. Felszegett fejjel kitrappolt a lakásból és én megkönnyebbülve csuktam be utána az ajtót.

Barbara utolsó látogatása óta nem is jelentkezett, aminek nagyon örültem.  Életem legnagyobb hibája az volt, most már tudom, hogy őt a közelembe engedtem. Már megint bedőltem neki, azt hittem az idő elteltével megváltozott és barátkozni akar. S lám, mi lett a vége? A nő, akit szeretek, időt kért, megkért, hogy ne keressem, és féltem, hogy a hülyeségemmel el is veszítem, amit nagyon nem akartam. Annyira vak voltam, de annyira. Mindenkiben próbáltam a jót meglátni, még benne is, és nem vettem észre, hogy végig az volt a célja, hogy féltékennyé tegye Anniet és szakítsunk.

És az elmúlt egy hónapban hogyan alakult a kapcsolatom Annievel? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sehogy, mert igenis történt előrelépés, nem nagy, de a semmitől az is több. Annie kérését 4 napig bírtam teljesíteni. Ez alatt az idő alatt is majd bele őrültem a tudatlanságba, hogy nem tudok róla semmit. De mivel nem akartam ellenszegülni a kérésének, ezért azt találtam ki, pontosabban találtuk ki, mert az ötlet a csajoké volt, Saraé és Alisoné, hogy ők majd felhívják és megkérdezik tőle, hogy van. A csajok megeskettek, hogy egy szót sem fogok szólni a beszélgetés közben, mert csak ebben az esetben hangosították ki a telefont.

-          Hogy vagy csajszi? – kérdezték meg tőle.

-          Jól. – jött az egy szavas válasz, ami hallatán elszomorodtam. Rosszul esett, hogy míg én szenvedek a hiányától, ő jól van.

-          De most komolyan? – kérdezte meg tőle újra Alison, közben az én reakciómat figyelte.

-          Ajh, lányok. Nektek nem tudok hazudni. – sóhajtott fel, amit így telefonon keresztül is lehetett hallani. – Iszonyatosan hiányzik Erick. – ahogy ezt meghallottam, már közbe akartam szólni, hogy Ő is nagyon hiányzik nekem, de a csajok észrevették mire készülők, nagyon csúnyán néztek rám és mindketten egy „meg ne próbáld”-ot suttogtak el irányomba. Kelletlenül, de lakatott tettem a számra és a beszélgetés hátralévő részének csendes hallgatója voltam.

A csajok elmesélték Annienek a Barbarás incidenst, mire Szerelmem reakciója annyi volt, hogy végre kinyílt a szemem. Szó esett az egyetemről, arról, hogy telnek napjai, és ha ennyire hiányzom neki, akkor hívjon fel. Erre csak annyit mondott, hogy szíve szerint már hívott volna, de még adni akart egy kis időt nekem, hogy átértékeljem a történteket, és amúgy is, az egyetem rengeteg idejét elveszi, köszönhető annak, hogy a téma, amiből a diplomamunkáját írja, elég összetett.

Az ominózus beszélgetés után két nappal jött az első üzenet tőle, aminek annyira örültem, mint kiskutya a farkának. A boldogságtól madarat lehetett volna fogatni velem. Nem volt hosszú üzenet, de annál lényegretörőbb:

„Szia! Bocsi, hogy csak most jelentkezem, bolondokháza van az egyetemen, alig van pár perc szabadom. De tudnod kell, hogy nagyon hiányzol! A”

Kell ennél több? Nem! A lényeg benne van. Hiányzom neki! Azonnal ment is neki a válasz:

„Szia! Iszonyat boldog vagyok, hogy jelentkeztél. Te is őrülten hiányzol nekem. Szeretlek, mindennél jobban! E”

Egy hét bizonytalanság után, pozitív jelként könyveltem el ezt az üzenetet, és biztosra vettem, hogy innentől minden sínen van közöttünk, és ott folytathatjuk a kapcsolatunkat, ahol abba hagytuk. De túl hamar ittam a medve bőrére. Hétközben, amikor hívtam, az esetek többségében lerázott olyan ürüggyel, mint „most nincs időm, majd hívlak”, „előadásra sietek”, „könyvtárban vagyok”… és ehhez hasonlók. Ha még is sikerült beszélnem vele, akkor pár mondatnál tovább nem jutottunk, és azok is sablonbeszélgetéseknek minősültek. Egy a hétvégék voltak azok, amikor többet tudtunk beszélgetni, de akkor órák hosszat. S ami a legjobb volt benne? Mindig Ő hívott engem, ami reménnyel töltött el. Olyankor az egész hetet kibeszéltük magunkból, megosztottuk egymással, kivel mi történt… és legalább láthattam is. Igaz, csak virtuálisan, monitoron keresztül, de legalább láttam.

Próbáltam a beszélgetéseinket többször is a kapcsolatunk irányába terelni, hogy beszéljük meg. De Annie kerek-perec kijelentette, hogy ezt nem skypon keresztül akarja megbeszélni velem, miközben több ezer km választ el minket egymástól. Majd személyesen, amit egyikünk se tudta, mikor lesz. Őt lekötötte az egyetem, engem meg a banda. Most itt tartottunk, beszélgetünk egymással úgy, mint régen, csak tabunak számítanak a kapcsolatunkat érintő kérdések. Remélem, mihamarabb tudunk személyesen is találkozni, és végre mindent megbeszélünk.

Próbálok türelmes lenni, de nagyon nehezen megy. A gondolataim állandóan körülötte forognak. Munkával próbálom elterelni a figyelmemet, amiben a srácok is segítségemre vannak. Majdnem minden este, ha nincs valamilyen kötelezettségünk a bandával, elmentünk valahová beülni, vagy az én lakásomon tartottunk egy görbe estét. Az újságok előszeretettel cikkeztek ezekről az estékről, hogy már megint részegre ittam magam bánatomban és ebben a banda is a segítségemre volt. Holott, ez az egész nem igaz, pár pohárral, ha megittunk. Ilyenkor szokott jönni John, aki tíz körmünkről leszedett, hogy már megint mi a francot műveltünk, és jött a hegyi beszéd részéről, hogy az effajta viselkedéssel, csak az együttes image-ének ártunk.

Miután a kezdeti dühöm elmúlt az újabb „vicces” cikk olvasása után, a telefonomért nyúltam, hogy rendeljek magamnak egy Hawai pizzát. Hm, erről is Annie jutott eszembe. Ez a kedvence. Amíg vártam, hogy a futár kihozza, kezembe vettem a nappaliban lévő gitáromat és pengetni kezdtem. Egyetlen pozitívuma az elmúlt egy hónap szenvedésnek, hogy újra ihletett kaptam a dalszerzéshez, és a legjobb benne az volt, hogy az így íródott dalok nem szomorú hangvételűek voltak, mint a Barbarával való szakításból születettek, hanem vidámak tele reménnyel. Ez is erőt adott a bizakodásra, hogy a kapcsolatom Annievel nem érhet ilyen szomorú véget, és egy nagyon szép közös jövő áll előttünk.

Csengettek, megjött a pizza. Letéve a gitárt, azonnal mentem ajtót nyitni. Már a pizza gondolatától is összefutott a nyál a számban. Elmélyülten kerestem kisebb bankjegy után a bukszámban, amit a komódon lévő kiskosárból vettem ki. Találtam is egy 5fontost, amit automatikusan nyomtam az előttem álló kezébe, miután elvettem tőle a pizzás dobozt. Fel sem néztem a futárra. Már csukni akartam az ajtót, amikor megszólalt.

-          Azért annyira nem változtatott meg a házas élet, hogy fel se ismerj és csak úgy rám csapd az ajtót, vagy az éhség ennyire elvakít és csak a pizzát látod magad előtt?

-          Oh, Ian. Bocs, nem vettelek észre. – álltam el az útból, hogy be tudjon jönni, amit nem kellett kétszer mondani neki. Már a nappaliban ült, amikor utolértem. A pizzát letettem a dohányzóasztalra és a konyhába mentem innivalóért. A hűtőből elővettem a narancslevet és bátyám felé mutattam, hogy kér-e, mire bólintott. Elővettem két poharat, tányért és néhány szalvétát, amikkel aztán visszamentem a nappaliba. – Nem is tudtam, hogy már megjöttetek a nászútról, milyen volt? – kérdeztem tőle, miközben átnyújtottam neki az egyik tányért, amire tettem egy szelet pizzát és töltöttem neki narancslevet. Öcsém, milyen házias lettem! – Amúgy, hogy került hozzád a pizzám? – haraptam bele a sajátomba.

-          A bejáratnál összefutottam a pizásfiúval, aki felismert és átadta nekem a dobozt. – harapott bele jóízűen a pizzába, követve az én példámat. – Amúgy… - kezdett el teli szájjal beszélni. – ha hazadugnád a képedet néha napján, akkor tudnád, hogy három napja jöttünk meg Melissával.

-          Bocs, kissé elfoglalt vagyok az utóbbi időben. – válaszoltam félig az igazságnak híven. Tényleg sok dolgom volt, de nem annyira sok, hogy ne tudtam volna hazalátogatni. A valódi ok az volt, hogy nem akartam még a szüleim hegyi beszédét is hallgatni a rendes viselkedésről. Anya így is megőrjített az állandó telefonhívásaival és a túlzott aggódásával. – De mesélj, milyen volt? Hol is voltatok? – kérdeztem, hogy ezzel is eltereljem a figyelmet magamról.

-          Négy hét Mauríciuszon maga volt a paradicsom. Teljesen kipihentük magunkat, feltöltődtünk… – kezdett bele a mesélésbe. Jó volt hallgatni, hogy ilyen jól érezték magukat, és hogy ennyire boldogok. – Öcsi, egyszer neked is el kell oda menned, nem fogod megbánni. – ajánlotta.

-          Egyszer. – hagytam rá, és egy újabb szeletért nyúltam.

-          Hallottam az újabb balf*szságodról, anya elmesélte. – kikerekedett szemekkel néztem rá. Ian volt az egyetlen, aki nem tudott róla, vagyis, akivel nem beszéltem a történtekről, mivel az esküvő másnapján indultak nászútra.

-          Ha azért jöttél, hogy te is hegyi beszédet tarts nekem, akkor feleslegesen fáradtál ide. Semmi újat nem tudnál mondani, amit az elmúlt egy hónapban ne hallottam volna. – nem volt szükségem egy újabb kioktatásra, hogy még ettől is nyomorultabbul érezzem magam, mint most. Egyenesbe akartam hozni a kapcsolatomat Annievel.

-          Nyugi öcsi, ne kapd fel a vizet. – emelte fel védekezően mindkét kezét. – Nem állt szándékomban leteremteni téged, azt már megtették mások helyettem. – nevetett kárörvendően. – Amúgy, hogyan álltok Annievel? – kíváncsiskodott. Kérésének eleget téve elmeséltem neki mindent.

-          … és nem tudom, mikor sikerül Los Angelesbe utaznom, hogy meg tudjunk beszélni mindent. – sóhajtok fel, befejezve a mesélést és hátradőlök.

-          Ezért vagyok én a bátyád, hogy megoldjam a problémáidat. – húzza ki magát büszkén Ian, én meg kérdőn felhúzott szemöldökkel nézek rá. Mit akar ebből kihozni? – Ki van tűzve a Ne hagyj el! Los Angeles-i premierje. December 17.-ére tedd szabaddá magad.

Ó, Istenem, ez az! Boxolok képzeletben a levegőbe. Bármilyen programot is szervezett be addigra a bandának John, le kell mondania, át kell szerveznie.  Bárhogy is fogja csinálni, de meg kell oldania, szabaddá kell tennie arra a hétre. December 17., hm, ízlelgettem a dátumot, közben kajánul vigyorogtam. De azonnal le is olvadt, mikor belegondoltam, hogy az még másfél hónap. Másfél hónap!!! Addig meg fogok zakkanni! Nyugi, Erick, ki fogod bírni, ki kell bírnod, erős vagy. Bíztattam magam gondolatban.

Miután drága bátyám megosztotta velem a jó hírt, nem maradt sokáig, aminek most különösen örültem. Becsukva testvérem után az ajtót, azonnal a mobilomra vetettem magam és menedzseremet hívtam, hogy merre találom meg. Miközben egyik kezemben a telefonom és telefonálok, addig a másikkal megfogom a tárcámat és megpróbálom egy kézzel belegyömöszölni a zsebembe, ami elég nehézkesen, de sikerült, majd megfogom a slusszkulcsot és már a lakásban sem vagyok. Egyenesen a mélygarázsba megyek, ahol az autómmal parkolok. Bevágódva beindítom azt, és már hajtok is John irodája felé.

Se perc alatt odaértem, szerencsére nem volt nagy a forgalom. Beszálltam a liftbe, benyomtam a megfelelő emelet gombját és csak vártam, hogy megálljon. Kilépve Tina mosolyogva üdvözölt és mondta, hogy nyugodtan menjek be, már vár rám. Bekopogtam az ajtón, de nem vártam meg a válaszát, egyenesen benyitottam. John éppen telefonált, mikor beléptem és kezével mutatta, hogy üljek le.

-          Igen Drágám, még megbeszélek valamit Erickkel, aztán már megyek is haza. Vigyek valamit haza? Szükségetek van valamire? – kérdezte feleségét. Amióta szülők lesznek, még jobban odafigyel Gabriellára. Nem, mintha azelőtt nem törődött volna vele, de most minden szeszéjét teljesíti. Irigyeltem a kapcsolatukat, amolyan egészséges irigységgel. Miután elköszönt tőle, minden figyelmét rám szentelte. – Hallgatlak Erick, mi volt olyan sürgős, ami ennyire halaszthatatlan? – könyökölt az asztalon, miközben ujjait összeérintette.

-          Tudod, hogy nem nagyon szoktam semmit se kérni tőled, de most…

-          Erick, nem kell a körítés. Nyögd ki, mit akarsz, nem érek rá egész nap. Otthon vár a várandós feleségem, akinek még friss epret kell szereznem valahol, szóval?

-          Oké. Arról lenne szó, hogy december 17.-én lesz Ian filmjének premierje Los Angelesben és…

-          Ne is folytasd. – vágott azonnal a szavamba. – El akarsz menni. – nem kérdezte, inkább kijelentette. John tisztában volt vele, hogy a családom mennyire fontos számomra. – Megnézem, mi minden van betervezve akkorra. – s már le is ütötte a laptopja billentyűzetét. – Nézzük csak…

-          Ha lehetne, akkor még 17.-e előtt 3nappal mennék és úgy egy hetet maradnék. – ahogy ezt ki mondtam, azonnal rám kapta tekintetét és olyan tekintettel nézett rám, mint aki azt kérdezné, „mi a francra kell egy egész hét egy premier miatt?”. – Los Angeles, Annie. – adtam meg a ki nem mondott kérdésére a tömör választ.

-          Jah. – bólogatott. – Nos, 14.-én lenne egy tévés felvétel az MTV-nek…

-          Mond le. – mondtam ki az első gondolatomat, ami az eszembe jutott. John szúrós szemekkel nézett rám, és olyan ki a menedzser, te vagy én nézéssel jutalmazott.

-          Nem olyan egyszerű lemondani, és ha a banda érdekeit nézzük, akkor fontos, hogy leforgassák ezt a felvételt. – a szemeimet forgattam. Miért nem mehet minden zökkenőmentesen? – Délelőtt felveszitek és a délutáni géppel már repülhetsz is. Aztán… 18-án a This Morning-ban lenne jelenésetek, ahol fel is kéne lépnetek, de ez megoldható, át tudom tetetni másik napra. De a 23.-i jótékonysági fellépést már nem mondhatom le, azon itt kell lenned, utána szabadok vagytok a hónap hátralévő részében, nincs semmi megjelenésetek. – nézett fel a monitorból.

-          Ha jól értelmeztem, akkor 14.-én délelőtt még jelenésem van. -. John bólintott. – Aztán lesz egy fellépésünk 23.-án, és utána Szilveszterig nincs semmi. – egy újabb bólintás. – Ez, nagyszerű! – csaptam össze a tenyeremet. – Kösz John, ezt akartam. – pacsiztam le vele, és egy gyors köszönés után már ott se voltam az irodában.

Úton hazafelé egy egész terv fogalmazódott meg bennem. Bár nem sok napot kaptam, amit Los Angelesben tölthetek, de ha az elképzeléseim bejönnek, akkor nagyon boldog karácsonyban lesz részem…