59. fejezet

Sziasztok!

Nem akarok mentegetőzni, hogy ilyen sokára hoztam a fejezetet, de így sikerült. A magánéletem nem éppen zökkenőmentesen alakul, de majd csak kilábalok belőle. Meg úgy őszintén, kezdek az egész történetből kiábrándulni. Lehet, hogy a külső ráhatások mondatják ezt velem, de per-pillanat így érzek. A történetet mindenképpen be fogom fejezni, ebben biztos vagyok. Csak ennyit akartam.

Remélem, kárpótollak benneteket ezzel a hosszú fejezettel, ha még van egyáltalán valaki, aki feljár az oldalra.

Jó olvasást.

Pusszancs

Szusi

Erick szemszög

Erick Russel és barátnője búcsúja, avagy szakított az álompár?

Igaz, egy hónap telt el azóta, hogy ezek a képek készültek, de még mindig beszédtéma a sztárvilágban. Találgatások folynak arról, hogy Erick szakított-e amerikai barátnőjével, vagy sem. A képeket elnézve, az első állítás az igaz, és a szemtanuk szerint is, akik aznap a reptéren látták őket. Állítják, hogy érezhető volt közöttük a feszültség.

Úgy látszik, bármennyire is nem akarták, a távolság rányomta bélyegét a kapcsolatukra. Vagy egy harmadik személy felbukkanása?

Egy, az énekeshez közel álló személy állítja, hogy a páros szakított. „Az utóbbi időben többször is összevesztek, és végül Erick mondta ki az utolsó szót.”

A nevét meg nem nevező informátor azt is elárulta, hogy Annie, a történtek óta, sms-eivel zaklatja Ericket, aki nem hajlandó békülni volt kedvesével. Sőt, odáig fajult a dolog, hogy az énekes azon gondolkozik, hogy lecseréli telefonszámát.

Szerkesztőségünk több ízben is megpróbálta utolérni Ericket, de nem volt hajlandó kommentálni a híreket, ahogy menedzsere, John Osmer sem.

Bízzunk benne, hogy a tini lányok egyik kedvenc énekesét nem viselte meg a szakítás és mihamarabb pozitív híreket kapunk felőle.

Cöch, ez egy újabb vicc. Dobtam le az újságot az asztalra. Nem értem az újságírókat, mi hasznuk származik abból, ha hamis híreket jelentettnek meg? De nézzük a pozitív oldalát, legalább ők nem állítottak be egy alkoholistának, aki mély depresszióba zuhant az állítólagos szakítástól. Azóta, a bizonyos nap óta, mikor Annie visszautazott Los Angelesbe, mindenfélét kitaláltak a kapcsolatunkról. Rögtön másnap a legtöbb londoni pletykalap címlapon hozta le a „szakításunkat”. Fel voltam készülve, hogy nagy szenzáció lesz a sajtó számára, de azt nem gondoltam volna, hogy így, egy hónap elteltével is még beszédtéma vagyunk.

Emlékszem, ahogy az első cikkek megjelentek, a lakásom egy átjáró ház lett, a telefonomról még nem is beszéltem, ami állandóan csörgött. Nem volt elég a saját nyomorúságom, de még a legközelebbi hozzátartozóim, mint a családom, a banda tagjai, élükön drága menedzserünkkel, arról faggattak, hogy mi franc történt. Miután mindent elmeséltem, mindenkitől megkaptam a fejmosást. Pedig én abban reménykedtem, hogy az egész napot megúszom azzal, ha nem dugom ki a lábamat otthonról, de tévedtem, mert legtöbbjük házhoz jött.

A sajtó napok elteltével se unta meg, minden nap valamelyik laptól megkerestek, hogy nyilatkozzak az üggyel kapcsolatban. De én az elveimet követve visszautasítottam, mondván, a magánéletem az rám tartozik és senki másra. De ez a kijelentésem is süket fülekre talált, ahogy sok más is. Visszaemlékezve arra a bizonyos napra…

Miután estére sikerült mindenkit kitessékelnem a lakásból, megkönnyebbülve roskadtam le a fotelba. Tudom, hogy elég rendesen elszúrtam, nem volt arra szükségem, hogy mindenki a fejemhez is vágja ezt. Agyilag teljesen le lettem fárasztva a sok hegyi beszédtől. Mindenki azzal jött, hogy ők megmondták, ők időben figyelmeztettek, hogy nem jó vége lesz, ha Barbarával újra barátkozni kezdek… De senki nem fogta fel, hogy nem én kerestem az Ő társaságát, hanem fordítva. Tudom, az lett volna a helyes, ha már az elején megmondom neki, hogy azzal, hogy rendeztük a kettőnk kapcsolatát fejezzük is be a bratyizást. De hát úriember vagyok, nem küldhettem el melegebb éghajlatra. S ha igaz az, amit Annie elmesélt az elutazása előtt, sok mindent megelőzhettünk volna, főleg, ha az elején szólt volna az egészről.

Az asztalon lévő energiaitalomért nyúltam, amikor újra eszeveszett csörgésbe kezdett a telefonom, ma már ki tudja hányadszor. Lemondóan nyúltam a készülék után, hogy meglessem ki az újabb zaklatóm. Egy kicsit sem lepődtem meg, amikor Barbara nevét láttam meg villogni a képernyőn. Ma, ha ötvenszer nem, akkor egyszer sem hívott. Ahogy az eddigi, úgy a mostani hívását sem fogadtam. Hanyagul ledobtam a kis ketyerét az asztalra, ami egy idő után abbahagyta a zenélést. Nagyot ittam a kezemben lévő dobozból, majd újra a mobilomért nyúltam, hogy némára állítsam és kitöröljem a híváslistát. Mikor végeztem vele, szomorúan vettem tudomásul, hogy Annie egyszer sem hívott pedig megígérte, és már biztos, hogy rég megérkezett Los Angelesbe. Már tettem volna le a készüléket, amikor megpillantottam a kis borítékot a kijelző jobb felső sarkában. A szívem hevesen kezdett el verni, éreztem, ahogy testemet elönti az a semmihez se fogható érzés, amikor megláttam a feladó nevét: Annie! Remegő kézzel nyitottam meg az üzenetet.

„Szia! Sikeresen hazaértem. Nagyon fáradt vagyok, ezért is írok csak sms-t. Kérlek, ne hívj, majd én kereslek. A”

Hirtelen minden vér kifutott az ereimből és újra meg újra elolvastam a rövid üzenetet, mire sikerült felfognom. A düh azonnal átvette az uralmat a testemen és amilyen erővel csak tudtam, a szemközti falhoz vágtam a telefonomat, csak azzal nem számoltam, hogy nem sima felületet ér, hanem egyenesen a TV képernyőjén landolt. Na, szuper, most már nem csak új mobilt, hanem új TV-t is vehetek. Nem törődve a keletkezett kárral a bárpulthoz mentem, és szemügyre vettem a kínálatot. Most nagy szükségem volt egy erős italra. Végig mustráltam a felhozatalt és a választásom az egyik turnénkon kapott üvegre esett. Nagy nehezen kibetűztem a feliratot H-Á-Z-I-P-Á-L-I-N-K-A, ami alatt egy nagy szilva volt és egy 52-es szám is villogott. Emlékszem, mikor először megkóstoltatták velünk, talán Budapesten, már az első pohár után mindenkiből kettőt láttam. Ez tökéletes lesz, pont az alkalomnak megfelelő.

Magamhoz vettem az üveget és a konyhában kerestem egy megfelelő poharat, majd újra a kanapét céloztam meg. Kitöltöttem az italomat majd kézbe véve megemeltem, hogy tósztot mondjak.

-          Egészségedre Erick, hogy ekkora marha vagy! – mondtam, majd egy húzóra megittam a pohár tartalmát. Ahogy megéreztem az alkohol ízét, azonnal összerezzentem, az alkohol csak úgy végig marta a nyelőcsövemet, a torkomat egészen le a gyomromig. Pihákoltam pár másodpercig, majd egy újabbat töltöttem magamnak, és egy újabb tószt kíséretében, amelyben dicsértem saját balfaszságomat, megittam. Ezt így folytattam egy darabig, majd teljes filmszakadás…

Reggel arra ébredtem, hogy valaki ráfeküdt a csengőmre, amihez párosult az ajtódörömbölés is, és hogy a kép teljes legyen, a nevem kántálását is hallottam pár nyomdafestéket nem tűrő szóval egyetemben. Mi a franc? Ki az, aki nem hagyja az ember fiát reggel aludni? Ahogy megmozdítottam végtagjaimat, belé nyilallt a fájdalom. Szuper, sikerült elaludnom a tagjaimat!

Nagy nehezen feltornáztam magam ülőhelyzetbe, megdörzsöltem az arcomat, hogy felébredjek. A fejem majd szétrobbant, amin az sem segített, hogy az önkéntes szimfonikus zenekarom még mindig a bejárati ajtóm és a csengőm amortizálásával volt elfoglalva. Felálltam, hogy a zaj forrását megszüntessem, de ez a mozdulatom nem volt a legjobb ötletem, mert amilyen hirtelen felálltam, olyan hirtelen vissza is huppantam a kanapéra. Igen, a kanapéra, mert előző este sikerült annyira kiütnöm magam, hogy a nappaliban aludtam el.

-          Erick, nyisd ki azt a baszott ajtót, tudjuk, hogy odabent vagy, hallod?!?

-          Megyek már, megyek! – morogtam. Újra megpróbáltam felállni, ami sikerült, majd hunyorogva elbotladoztam az ajtóig. – Nem kell betörni az ajtót. – morogtam még a csukott ajtónak, majd miután kitártam két megdöbbent szempárral találtam szembe magamat.

-          Hát haver, nem valami rózsásan nézel ki. – állapította meg Chris, amit amúgy is tudtam. Félreálltam az ajtóból, hogy be tudjanak jönni. – Mi a szar történt itt? – jött a megdöbbent kérdés, miután felfedezték tegnap esti pusztításomat.

-          Egyszemélyes bulit szerveztél és minket kihagytál belőle? – kérdezte röhögve Tyler, amin én annyira nem tudtam.

-          Nem vagy vicces. – morogtam, majd ledobtam magam a kanapéra. – Basszus! A fejem! – kaptam a fejemhez, és mindkét oldalt masszírozni kezdtem a halántékomat. Majd szétrobbant, mintha valaki egy egyszemélyes dobszólót játszott volna full hangon.

-          Nem is csodálkozom, ha ezt a méregerős izét egyedül ittad meg. – emelte fel Chris az üres üveget az asztalról. – Elárulod végre, hogy mit ártott a TV neked, hogy össze kellett törnöd?

-          A TV ártatlan volt, nem követett el semmit. Az az egy hibája volt, hogy a mobilom útjában állt. – vontam vállat, majd hátradőltem, fejemet a támlára fektettem és becsuktam a szemeimet.

-          Erick, k*rvára nem vagy vicces, szóval, áruld el végre mi a f@sz történt veled miután elmentünk. – morrant rám egyik legjobb barátom.

-          Azon kívül, hogy a barátnőm elhagyott és tegnap este egy szaros üzenettel kiszúrta a szememet, amiben megkért, hogy ne keressem? Ezen kívül az ég adta egy világon semmi. És ha megkérhetnélek, ne ordítozz velem, így is szétmegy a fejem. – fogtam meg újra az említett testrészemet.

-          Na, ebből elég. – pattant fel Tyler a fotelból, aki eddig csendes szemlélője volt a történteknek. – Erick, felemeled azt a popsztár hátsódat és elmész lezuhanyozni és valami emberi képet varázsolsz magadra, mert úgy bűzlesz, mint egy szeszfőzde. Addig mink Chrisszel megpróbálunk rendet rakni. – úgy néztem rá, mint aki nem erről a bolygóról jött volna, de még Chris is, akinek a rendrakás szónál magasra ugrott a szemöldöke. – Ne nézzetek így! Gyerünk, nem érünk rá egész nap, délután három óra van. – tapsolt, hogy ezzel is lendítsen rajtunk.

Nem volt mit tennem, elvonultam a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak. Igazat adtam Tyler kijelentésének, tényleg bűzlöttem, ezt még én is éreztem magamon. Fél órával később frissen és illatosan ültem az asztalnál, és a fiúk által készített kávét szürcsöltem, amihez kaptam két fájdalomcsillapítót is. Miután mindent elmeséltem nekik a tegnap estémről, fogtuk magunkat és elmentünk egy új TV-t és egy mobilt venni nekem. Miután magaménak tudhattam az új készülékeket, hazamentünk, hogy beüzemelhessük. Ezt úgy kell elképzelni, hogy én ültem a fotelban és az új mobilommal ismerkedtem, Chris pizzát rendelt és közben tudatta pár emberrel, hogy még élek. Tyler egyedül szórakozott a TV-vel, hogy összehangolja a házimozi rendszerrel. A bandában ő volt a szaki ezen a területen, most is rá bíztam a választást. Ha rajtam múlt volna a legelső készüléket megvettük volna, de így bő egy óra múlva hagytuk el az üzletet.

Miután a fiúk elmentek, újra rám tört a szomorúság és a hiányérzet. Amíg itt voltak a srácok, elvoltam, tettek róla, hogy ne agyaljak állandóan a kapcsolatomon. Az is elszomorított, hogy egész nap nem is keresett, pedig nagyon vártam. Mindenki más jelentkezett, még Barbarától is volt jó pár nem fogadott hívásom, meg egy üzenet is, amiben a hogylétemről érdeklődött, de nem válaszoltam neki, ahogy senkinek sem, csak a legközelebbi ismerőseimnek, és persze anyát hívtam fel, mert képes és még a rendőrséget is mozgósítaná. Nem tudom, hogy fogom kibírni, hogy ne keressem Annie-t, de muszáj lesz, megígértem neki… Várjunk csak! Hisz én nem ígértem neki semmit, csak ő kért meg, hogy ne keressem egy nyamvadt üzenetben, amire én nem is válaszoltam.

Elővettem a laptopomat és felmentem a netre, de nem azért, hogy a mai pletykaáradatot rólam, rólunk elolvassam, hanem, hogy megnézzem a mailjeimet és felmenjek msn-re, hátha fent van. Nem jártam szerencsével, sajnos. Már épp kapcsoltam volna ki, amikor csengettek. Először nem akartam kinyitni, de a zaklatóm elég kitartónak bizonyult. Kedvtelenül elcammogtam az ajtóig, de mielőtt kinyitottam volna, a kukucskálón keresztül kilestem, hogy mégis ki a nem várt vendégem. Amikor megláttam az illetőt, aki türelmetlenül toporgott az ajtóm előtt, a szám is tátva maradt. Elég kitartó, mit mondjak. Bezzeg a kapcsolatunk alatt ennyire nem érdekelte az életem. Nagy levegőt vettem. Jöjjön, aminek jönnie kell, és kinyitottam az ajtót. A vendégemet váratlanul érhette, mert ijedtében egyet hátralépett.

-          Barbara, miben segíthetek? – mellőzve a köszönést kérdeztem meg tőle felvont szemöldökkel. Nem mintha érdekelt volna látogatásának célja, legszívesebben ki se nyitottam volna az ajtót, de ha nem akarom, hogy a lakok feljelentsenek, nem volt más választásom.

-          Szia Erick! Bemehetek? – bökött a fejével befelé.

-          Tessék. – léptem el az ajtóból. Már most képzeletben kupán vágtam magamat, hogy beengedtem. Csak azért engedtem be, hogy minél hamarabb tisztázni tudjam a helyzetet vele, amit nem a lépcsőházban kellene, mindenki füle hallatára. – Nos, minek köszönhetem látogatásodat? – léptem be a nappaliba, ahol Barbara éppen végig simított az egyik fotel támláján. Hangom hallatára szembe fordult velem. Kezemmel mutattam neki, hogy foglaljon helyet.

-          Két napja nem hallottam rólad semmit, aggódtam miattad.  – termett mellettem és átölelt. Hirtelen, azt se tudtam, mit tegyek. Váratlanul ért. Kellett pár pillanat, mire felocsúdtam, és lefeszegettem magamról karjait, majd a legközelebbi fotelbe leültem. Nem vártam meg, míg ő is helyet foglalt. Magasról tettem most az etikettre. Miután Barbara is helyet foglalt, pont úgy, hogy két kezébe tudja fogni az enyém, folytatta. – Úgy sajnálom a történteket. Hogy vagy? Gondolom, megviselt a szakítás, de hidd el, túl leszel rajta és… - s csak mondta, és mondta, nem törődve azzal, hogy én hitetlenül néztem rá. Honnan szedi ez a nő ezt a sok sületlenséget? – Erick, őszinte leszek veled. Szerintem, nem illettetek össze. A csaj túl… nem is tudom… nekem kezdetektől fogva nagyon furcsa volt. A gálán is, ahogy viselkedett. Teljesen kisajátított és mindenkit majd meg ölt a szemeivel, aki csak a közeledbe ment. – nem hittem a saját fülemnek, amikor ezeket a mondatokat meghallottam. Még mindig hitetlenül hallgattam vendégemet, de ahogy ócsárolni kezdte Anniet, kezdett felmenni bennem a pumpa. De tekintettel, hogy nő, nem vertem jól szájon, mert ha nem az lett volna, már rég kapott volna tőlem egy hatalmas tenyerest. – Mi ezerszer jobban összeillettünk, nem hiába hívtak minket a brit álompárnak. Tökéletesen illettünk egymáshoz, és mindenki minket irigyelt. Úgy hiányzik az-az időszak. – sóhajtott nagyot. – Neked nem? – nézett rám. Most azt várja, hogy helyeselni fogok? Na, azt várhassa. Már szólni akartam, mikor folytatta. – Hiányzol, a gála óta egyre biztosabb vagyok benne, és ha újra megpróbálnánk… Újra mi lehetnénk a legszebb sztárpár. Még mindig szeretlek.

Ahogy ezt meghallottam, azonnal kitéptem kezemet az övéből és felpattantam. Dühös voltam, nagyon dühös. Majd felrobbantam a méregtől. Hogy merészeli? Hogy van bőr a képén ideállítani, ócsárolni a barátnőmet és a végén még azt meri mondani, hogy még mindig szeret?

-          HOGY MIII VAAAN? Te normális vagy? Hallod magad? – ordítottam rá, mire meglepett arcot vágott. Gondolom, nem erre számított. – Szeretsz? Még ezt mered mondani, azok után, amit tettél? Úr Isten!!! – fogtam meg fejemet és fel-alá járkáltam a nappaliban, s csak mondtam, és mondtam tovább a magamét. – És én még miattad összevesztem Annievel, mert azt hittem, megváltoztál. Végig igaza volt, egy manipulatív, számító… - ribanc vagy, akartam befejezni a mondatomat, de Barbara hirtelen ott termett előttem, ezzel megállásra kényszerített. Át akart ölelni, de nem engedtem neki. Megfogtam mindkét csuklóját, eltoltam magamtól és kikerültem.

-          Erick, én még mindig szeretlek, és tudom, hogy te is. Régen annyira szerettél, ez az érzés nem múlhatott el csak úgy. – nézett rám szomorúan, a tekintete szinte már könyörgött, amivel annak idején bármit el tudott érni nálam, bármit. De ennek a nézésnek nem dőlök be, nem tud ezzel meghatni, már nem.

-          Jól mondod, RÉGEN, múlt időben. Szóval, ha megkérhetlek… - mutattam a bejárati ajtó felé, hogy jobb lenne, ha most azonnal távozna.

-          Erick, kérlek… - próbálkozott tovább. Ez a nő nem érti, hogy hagyjon békén? – Tudom, hogy most magad alatt vagy a szakítás miatt, de én segíteni akarok felejteni.

-          Ácsi, miből gondolod, hogy szakítottunk Annievel?- tettem fel az egy millió fontos kérdést. Tudtam, mi lenne a válasza rá, ezért nem is vártam meg, hogy válaszoljon. – Csak, hogy tudd, nem szakítottunk, nem is állt fent a lehetősége.  – adtam meg a feltett kérdésemre a választ. Semmi pénzért nem ismertem volna be, hogy bár nem szakítottunk, jelenleg mosolyszünet van közöttünk.

-           Az újság… a képek… - hápogta a megdöbbenéstől.

-          Ha-ha-ha… – nevettem fel. - Szeretjük egymást, és az aljas kis próbálkozásaid nem jöttek be. – néztem rá lenézően.

-          De én nem… - próbálta kimagyarázni magát.

-          Mit nem? Te nem csináltál semmit? Te nem fenyegetted meg Anniet a gálán a női mosdóban? Az se te voltál, aki értesítette a paparazzikat, hogy éppen melyik kávézóban találkozunk? – záporoztak felé a kérdéseim, amikre nem tudott válaszolni a megdöbbenéstől, de nem is vártam rájuk választ, mert tudtam, hogy nekem van igazam. A gála óta valahogy megsokszorozódtak a lesifotósok körülöttem, főleg akkor, amikor „véletlenül” találkoztam Barbarával. Eddig fel se tűnt, de most már tisztán láttam. – Most a legjobb lesz, ha elmész. – mutattam újra a bejárat felé. Végre elindult a mutatott irányba, mikor mellém ért, rám nézett, hátha meghat a nézésével, de én még véletlenül se néztem rá, rezzenéstelen arccal néztem előre. Végül lehajtott fejjel ment az ajtóig, ahová követtem, majd kinyitottam neki. – Ha lehet, ne keress és a telefonszámomat is egy életre felejtsd el. – ezzel az egy mondattal elbúcsúztam tőle, mielőtt kilépett volna az ajtón. A mondat hallatára felkapta a fejét, de a tekintetében semmi mást nem láttam, csak büszkeséget. Felszegett fejjel kitrappolt a lakásból és én megkönnyebbülve csuktam be utána az ajtót.

Barbara utolsó látogatása óta nem is jelentkezett, aminek nagyon örültem.  Életem legnagyobb hibája az volt, most már tudom, hogy őt a közelembe engedtem. Már megint bedőltem neki, azt hittem az idő elteltével megváltozott és barátkozni akar. S lám, mi lett a vége? A nő, akit szeretek, időt kért, megkért, hogy ne keressem, és féltem, hogy a hülyeségemmel el is veszítem, amit nagyon nem akartam. Annyira vak voltam, de annyira. Mindenkiben próbáltam a jót meglátni, még benne is, és nem vettem észre, hogy végig az volt a célja, hogy féltékennyé tegye Anniet és szakítsunk.

És az elmúlt egy hónapban hogyan alakult a kapcsolatom Annievel? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sehogy, mert igenis történt előrelépés, nem nagy, de a semmitől az is több. Annie kérését 4 napig bírtam teljesíteni. Ez alatt az idő alatt is majd bele őrültem a tudatlanságba, hogy nem tudok róla semmit. De mivel nem akartam ellenszegülni a kérésének, ezért azt találtam ki, pontosabban találtuk ki, mert az ötlet a csajoké volt, Saraé és Alisoné, hogy ők majd felhívják és megkérdezik tőle, hogy van. A csajok megeskettek, hogy egy szót sem fogok szólni a beszélgetés közben, mert csak ebben az esetben hangosították ki a telefont.

-          Hogy vagy csajszi? – kérdezték meg tőle.

-          Jól. – jött az egy szavas válasz, ami hallatán elszomorodtam. Rosszul esett, hogy míg én szenvedek a hiányától, ő jól van.

-          De most komolyan? – kérdezte meg tőle újra Alison, közben az én reakciómat figyelte.

-          Ajh, lányok. Nektek nem tudok hazudni. – sóhajtott fel, amit így telefonon keresztül is lehetett hallani. – Iszonyatosan hiányzik Erick. – ahogy ezt meghallottam, már közbe akartam szólni, hogy Ő is nagyon hiányzik nekem, de a csajok észrevették mire készülők, nagyon csúnyán néztek rám és mindketten egy „meg ne próbáld”-ot suttogtak el irányomba. Kelletlenül, de lakatott tettem a számra és a beszélgetés hátralévő részének csendes hallgatója voltam.

A csajok elmesélték Annienek a Barbarás incidenst, mire Szerelmem reakciója annyi volt, hogy végre kinyílt a szemem. Szó esett az egyetemről, arról, hogy telnek napjai, és ha ennyire hiányzom neki, akkor hívjon fel. Erre csak annyit mondott, hogy szíve szerint már hívott volna, de még adni akart egy kis időt nekem, hogy átértékeljem a történteket, és amúgy is, az egyetem rengeteg idejét elveszi, köszönhető annak, hogy a téma, amiből a diplomamunkáját írja, elég összetett.

Az ominózus beszélgetés után két nappal jött az első üzenet tőle, aminek annyira örültem, mint kiskutya a farkának. A boldogságtól madarat lehetett volna fogatni velem. Nem volt hosszú üzenet, de annál lényegretörőbb:

„Szia! Bocsi, hogy csak most jelentkezem, bolondokháza van az egyetemen, alig van pár perc szabadom. De tudnod kell, hogy nagyon hiányzol! A”

Kell ennél több? Nem! A lényeg benne van. Hiányzom neki! Azonnal ment is neki a válasz:

„Szia! Iszonyat boldog vagyok, hogy jelentkeztél. Te is őrülten hiányzol nekem. Szeretlek, mindennél jobban! E”

Egy hét bizonytalanság után, pozitív jelként könyveltem el ezt az üzenetet, és biztosra vettem, hogy innentől minden sínen van közöttünk, és ott folytathatjuk a kapcsolatunkat, ahol abba hagytuk. De túl hamar ittam a medve bőrére. Hétközben, amikor hívtam, az esetek többségében lerázott olyan ürüggyel, mint „most nincs időm, majd hívlak”, „előadásra sietek”, „könyvtárban vagyok”… és ehhez hasonlók. Ha még is sikerült beszélnem vele, akkor pár mondatnál tovább nem jutottunk, és azok is sablonbeszélgetéseknek minősültek. Egy a hétvégék voltak azok, amikor többet tudtunk beszélgetni, de akkor órák hosszat. S ami a legjobb volt benne? Mindig Ő hívott engem, ami reménnyel töltött el. Olyankor az egész hetet kibeszéltük magunkból, megosztottuk egymással, kivel mi történt… és legalább láthattam is. Igaz, csak virtuálisan, monitoron keresztül, de legalább láttam.

Próbáltam a beszélgetéseinket többször is a kapcsolatunk irányába terelni, hogy beszéljük meg. De Annie kerek-perec kijelentette, hogy ezt nem skypon keresztül akarja megbeszélni velem, miközben több ezer km választ el minket egymástól. Majd személyesen, amit egyikünk se tudta, mikor lesz. Őt lekötötte az egyetem, engem meg a banda. Most itt tartottunk, beszélgetünk egymással úgy, mint régen, csak tabunak számítanak a kapcsolatunkat érintő kérdések. Remélem, mihamarabb tudunk személyesen is találkozni, és végre mindent megbeszélünk.

Próbálok türelmes lenni, de nagyon nehezen megy. A gondolataim állandóan körülötte forognak. Munkával próbálom elterelni a figyelmemet, amiben a srácok is segítségemre vannak. Majdnem minden este, ha nincs valamilyen kötelezettségünk a bandával, elmentünk valahová beülni, vagy az én lakásomon tartottunk egy görbe estét. Az újságok előszeretettel cikkeztek ezekről az estékről, hogy már megint részegre ittam magam bánatomban és ebben a banda is a segítségemre volt. Holott, ez az egész nem igaz, pár pohárral, ha megittunk. Ilyenkor szokott jönni John, aki tíz körmünkről leszedett, hogy már megint mi a francot műveltünk, és jött a hegyi beszéd részéről, hogy az effajta viselkedéssel, csak az együttes image-ének ártunk.

Miután a kezdeti dühöm elmúlt az újabb „vicces” cikk olvasása után, a telefonomért nyúltam, hogy rendeljek magamnak egy Hawai pizzát. Hm, erről is Annie jutott eszembe. Ez a kedvence. Amíg vártam, hogy a futár kihozza, kezembe vettem a nappaliban lévő gitáromat és pengetni kezdtem. Egyetlen pozitívuma az elmúlt egy hónap szenvedésnek, hogy újra ihletett kaptam a dalszerzéshez, és a legjobb benne az volt, hogy az így íródott dalok nem szomorú hangvételűek voltak, mint a Barbarával való szakításból születettek, hanem vidámak tele reménnyel. Ez is erőt adott a bizakodásra, hogy a kapcsolatom Annievel nem érhet ilyen szomorú véget, és egy nagyon szép közös jövő áll előttünk.

Csengettek, megjött a pizza. Letéve a gitárt, azonnal mentem ajtót nyitni. Már a pizza gondolatától is összefutott a nyál a számban. Elmélyülten kerestem kisebb bankjegy után a bukszámban, amit a komódon lévő kiskosárból vettem ki. Találtam is egy 5fontost, amit automatikusan nyomtam az előttem álló kezébe, miután elvettem tőle a pizzás dobozt. Fel sem néztem a futárra. Már csukni akartam az ajtót, amikor megszólalt.

-          Azért annyira nem változtatott meg a házas élet, hogy fel se ismerj és csak úgy rám csapd az ajtót, vagy az éhség ennyire elvakít és csak a pizzát látod magad előtt?

-          Oh, Ian. Bocs, nem vettelek észre. – álltam el az útból, hogy be tudjon jönni, amit nem kellett kétszer mondani neki. Már a nappaliban ült, amikor utolértem. A pizzát letettem a dohányzóasztalra és a konyhába mentem innivalóért. A hűtőből elővettem a narancslevet és bátyám felé mutattam, hogy kér-e, mire bólintott. Elővettem két poharat, tányért és néhány szalvétát, amikkel aztán visszamentem a nappaliba. – Nem is tudtam, hogy már megjöttetek a nászútról, milyen volt? – kérdeztem tőle, miközben átnyújtottam neki az egyik tányért, amire tettem egy szelet pizzát és töltöttem neki narancslevet. Öcsém, milyen házias lettem! – Amúgy, hogy került hozzád a pizzám? – haraptam bele a sajátomba.

-          A bejáratnál összefutottam a pizásfiúval, aki felismert és átadta nekem a dobozt. – harapott bele jóízűen a pizzába, követve az én példámat. – Amúgy… - kezdett el teli szájjal beszélni. – ha hazadugnád a képedet néha napján, akkor tudnád, hogy három napja jöttünk meg Melissával.

-          Bocs, kissé elfoglalt vagyok az utóbbi időben. – válaszoltam félig az igazságnak híven. Tényleg sok dolgom volt, de nem annyira sok, hogy ne tudtam volna hazalátogatni. A valódi ok az volt, hogy nem akartam még a szüleim hegyi beszédét is hallgatni a rendes viselkedésről. Anya így is megőrjített az állandó telefonhívásaival és a túlzott aggódásával. – De mesélj, milyen volt? Hol is voltatok? – kérdeztem, hogy ezzel is eltereljem a figyelmet magamról.

-          Négy hét Mauríciuszon maga volt a paradicsom. Teljesen kipihentük magunkat, feltöltődtünk… – kezdett bele a mesélésbe. Jó volt hallgatni, hogy ilyen jól érezték magukat, és hogy ennyire boldogok. – Öcsi, egyszer neked is el kell oda menned, nem fogod megbánni. – ajánlotta.

-          Egyszer. – hagytam rá, és egy újabb szeletért nyúltam.

-          Hallottam az újabb balf*szságodról, anya elmesélte. – kikerekedett szemekkel néztem rá. Ian volt az egyetlen, aki nem tudott róla, vagyis, akivel nem beszéltem a történtekről, mivel az esküvő másnapján indultak nászútra.

-          Ha azért jöttél, hogy te is hegyi beszédet tarts nekem, akkor feleslegesen fáradtál ide. Semmi újat nem tudnál mondani, amit az elmúlt egy hónapban ne hallottam volna. – nem volt szükségem egy újabb kioktatásra, hogy még ettől is nyomorultabbul érezzem magam, mint most. Egyenesbe akartam hozni a kapcsolatomat Annievel.

-          Nyugi öcsi, ne kapd fel a vizet. – emelte fel védekezően mindkét kezét. – Nem állt szándékomban leteremteni téged, azt már megtették mások helyettem. – nevetett kárörvendően. – Amúgy, hogyan álltok Annievel? – kíváncsiskodott. Kérésének eleget téve elmeséltem neki mindent.

-          … és nem tudom, mikor sikerül Los Angelesbe utaznom, hogy meg tudjunk beszélni mindent. – sóhajtok fel, befejezve a mesélést és hátradőlök.

-          Ezért vagyok én a bátyád, hogy megoldjam a problémáidat. – húzza ki magát büszkén Ian, én meg kérdőn felhúzott szemöldökkel nézek rá. Mit akar ebből kihozni? – Ki van tűzve a Ne hagyj el! Los Angeles-i premierje. December 17.-ére tedd szabaddá magad.

Ó, Istenem, ez az! Boxolok képzeletben a levegőbe. Bármilyen programot is szervezett be addigra a bandának John, le kell mondania, át kell szerveznie.  Bárhogy is fogja csinálni, de meg kell oldania, szabaddá kell tennie arra a hétre. December 17., hm, ízlelgettem a dátumot, közben kajánul vigyorogtam. De azonnal le is olvadt, mikor belegondoltam, hogy az még másfél hónap. Másfél hónap!!! Addig meg fogok zakkanni! Nyugi, Erick, ki fogod bírni, ki kell bírnod, erős vagy. Bíztattam magam gondolatban.

Miután drága bátyám megosztotta velem a jó hírt, nem maradt sokáig, aminek most különösen örültem. Becsukva testvérem után az ajtót, azonnal a mobilomra vetettem magam és menedzseremet hívtam, hogy merre találom meg. Miközben egyik kezemben a telefonom és telefonálok, addig a másikkal megfogom a tárcámat és megpróbálom egy kézzel belegyömöszölni a zsebembe, ami elég nehézkesen, de sikerült, majd megfogom a slusszkulcsot és már a lakásban sem vagyok. Egyenesen a mélygarázsba megyek, ahol az autómmal parkolok. Bevágódva beindítom azt, és már hajtok is John irodája felé.

Se perc alatt odaértem, szerencsére nem volt nagy a forgalom. Beszálltam a liftbe, benyomtam a megfelelő emelet gombját és csak vártam, hogy megálljon. Kilépve Tina mosolyogva üdvözölt és mondta, hogy nyugodtan menjek be, már vár rám. Bekopogtam az ajtón, de nem vártam meg a válaszát, egyenesen benyitottam. John éppen telefonált, mikor beléptem és kezével mutatta, hogy üljek le.

-          Igen Drágám, még megbeszélek valamit Erickkel, aztán már megyek is haza. Vigyek valamit haza? Szükségetek van valamire? – kérdezte feleségét. Amióta szülők lesznek, még jobban odafigyel Gabriellára. Nem, mintha azelőtt nem törődött volna vele, de most minden szeszéjét teljesíti. Irigyeltem a kapcsolatukat, amolyan egészséges irigységgel. Miután elköszönt tőle, minden figyelmét rám szentelte. – Hallgatlak Erick, mi volt olyan sürgős, ami ennyire halaszthatatlan? – könyökölt az asztalon, miközben ujjait összeérintette.

-          Tudod, hogy nem nagyon szoktam semmit se kérni tőled, de most…

-          Erick, nem kell a körítés. Nyögd ki, mit akarsz, nem érek rá egész nap. Otthon vár a várandós feleségem, akinek még friss epret kell szereznem valahol, szóval?

-          Oké. Arról lenne szó, hogy december 17.-én lesz Ian filmjének premierje Los Angelesben és…

-          Ne is folytasd. – vágott azonnal a szavamba. – El akarsz menni. – nem kérdezte, inkább kijelentette. John tisztában volt vele, hogy a családom mennyire fontos számomra. – Megnézem, mi minden van betervezve akkorra. – s már le is ütötte a laptopja billentyűzetét. – Nézzük csak…

-          Ha lehetne, akkor még 17.-e előtt 3nappal mennék és úgy egy hetet maradnék. – ahogy ezt ki mondtam, azonnal rám kapta tekintetét és olyan tekintettel nézett rám, mint aki azt kérdezné, „mi a francra kell egy egész hét egy premier miatt?”. – Los Angeles, Annie. – adtam meg a ki nem mondott kérdésére a tömör választ.

-          Jah. – bólogatott. – Nos, 14.-én lenne egy tévés felvétel az MTV-nek…

-          Mond le. – mondtam ki az első gondolatomat, ami az eszembe jutott. John szúrós szemekkel nézett rám, és olyan ki a menedzser, te vagy én nézéssel jutalmazott.

-          Nem olyan egyszerű lemondani, és ha a banda érdekeit nézzük, akkor fontos, hogy leforgassák ezt a felvételt. – a szemeimet forgattam. Miért nem mehet minden zökkenőmentesen? – Délelőtt felveszitek és a délutáni géppel már repülhetsz is. Aztán… 18-án a This Morning-ban lenne jelenésetek, ahol fel is kéne lépnetek, de ez megoldható, át tudom tetetni másik napra. De a 23.-i jótékonysági fellépést már nem mondhatom le, azon itt kell lenned, utána szabadok vagytok a hónap hátralévő részében, nincs semmi megjelenésetek. – nézett fel a monitorból.

-          Ha jól értelmeztem, akkor 14.-én délelőtt még jelenésem van. -. John bólintott. – Aztán lesz egy fellépésünk 23.-án, és utána Szilveszterig nincs semmi. – egy újabb bólintás. – Ez, nagyszerű! – csaptam össze a tenyeremet. – Kösz John, ezt akartam. – pacsiztam le vele, és egy gyors köszönés után már ott se voltam az irodában.

Úton hazafelé egy egész terv fogalmazódott meg bennem. Bár nem sok napot kaptam, amit Los Angelesben tölthetek, de ha az elképzeléseim bejönnek, akkor nagyon boldog karácsonyban lesz részem…

58. fejezet

Sziasztok!

Ne haragudjatok, hogy ennyi idő után van friss, higgyétek el, én se így terveztem. Talán az is közrejátszott, hogy az utolsó két fejezethez egyetlen kommentet se kaptam, ami azért elkeserített. Tudom, én is hibás vagyok benne, mert nagyon rendszertelenül hozom az új részeket, pedig megígértem, hogy szeptembertől változni fog a helyzet. De tudjátok, hogy van ez, ember tervez… Már most meg tudom mondani nektek, hogy a következő részt nem tudom, mikor tudom hozni. Sok gond zúdult a fejemre. Amikor már azt hittem, kezd az én és a fiam élete jobbra fordulni, akkor megint történt valami, ami az elkövetkezendő hetekben sok időmet fogja elvenni. Nem mondom, hogy megint egy hónapot kell várnotok a következő részre, de azt se, hogy a következő héten. Azt tudom csak mondani, hogy amint lesz időm és ihletem, leülök és írok.

Az új részről annyit, hogy ez egy extra hosszú rész lett. Ezzel is kárpótolni akartalak benneteket a késés miatt.

Jó olvasást hozzá, és remélem, kapok véleményeket. A vélemények pozitív hatással van az íróra, függetlenül attól, hogy jó vagy rossz vélemény az.

Pusszancs

Szusi

U.I.: A következő rész biztosan Erick szemszög lesz. :D

Mikor kinyitottam az ajtót, nem kis meglepetés ért. Nem más állt az ajtóban, mint Barbara. Mi a francot keres itt? Futott át az agyamon.

-          Hellóka! A környéken jártam, és gondoltam felugrok köszönni neked, és megkérdezem, nincs e kedved beülni velem egy kávéra? – kérdezte, de fel sem nézett a telefonjából, így még nem látta, hogy nem Erick nyitott ajtót, hanem én. Ha jól vettem ki a mozdulataiból, éppen üzenetet írt. Cöch, mekkora egy ribanc.

-          Kösz a meghívást, de nem élnék vele. – válaszoltam neki, bár tudtam, nem az én válaszomra várt. Amint meghallotta a hangomat, azonnal rám kapta a tekintetét. Erről az arcról mindent le lehetett olvasni, csak örömet nem, de hát senki se mondta, hogy örüljön nekem.

-          Oh, te, itt? – lepődött meg.

-          Igen én, és itt. Miért, hol kéne lennem? – kérdeztem tőle, állva a tekintetét. A jelen helyzetben én élvezek előnyt.

-          Hát Los Angelesben. – válaszolt magabiztosan. – Miért, nem ott laksz?

-          Még ott, de már nem sokáig. Csak napok kérdése és ez a lakás lesz az új otthonom. – mondtam neki, minden egyes szót kihangsúlyoztam, miközben egy kicsit előrehajoltam. Igaz, még semmi se biztos, de ha minden a terveim szerint alakul, akkor hamarosan erre a kontinensre költözhetek. Reakciója láttán kárörvendő mosolyra húzódott a szám. Ezt a meccset én nyertem. Könyveltem el magamban. – Jah, tényleg, neked Erick a kapcsolatotok alatt soha nem ajánlotta fel, hogy költözz hozzá. – adtam meg neki a kegyelemdöfést és még szelesebben vigyorogtam. Nesze neked, ha kell én is ki tudok állni magam mellett, nem hagyom magam. Barbara a hallottaktól csak némán tátogott, mint a partra vetett hall. Erick ezt a pillanatot választotta a mi kis bájcsevejünk megzavarására.

-          Szívem, ki csengetett? – jött az ajtóhoz, s amint mellém ért, automatikusan egyik kezével átkarolta a derekamat és egy puszit nyomott az arcomra, majd ajtó felé fordult. – Och, Barbara. – lepődött meg ő is hívatlan vendégünk láttán. – Minek köszönhetjük a váratlan látogatásodat?

-          Ahogy a barátnődnek is mondtam, a környéken jártam és gondoltam felugrok, hogy megkérdezzem, nincs e kedved beülni egy kávéra. – válaszolt Ericknek mézes-mázasan, de a „barátnőd” szót azért eléggé gúnyosan mondta ki. – De amint látom, nem vagy egyedül. – nézett végig rajtam lenézően. Fú, legszívesebben kitéptem volna az összes szál haját.

-          Igen, Annienek sikerült pár napra elszabadulnia a suliból, meg tegnap volt Ianék esküvője… - folytatta volna tovább is, de Barbara közbevágott.

-          Tényleg, hisz minden újság címlapon hozta le. Annie, téged nem is láttalak a képeken, azt hittem nem is voltál a meghívottak között, de látom tévedtem. – nézett rám kárörvendően. Ez a nő egyre jobban kezdett idegesíteni. Mit gondolt? Azért mert nem szerepelek a képeken, amit nem hinnék, hisz készült rólunk közös kép Erickkel nem egy, még nem jelenti azt, hogy amikor a párom bátyja nősül, nem vagyok jelen, és otthon festem a körmeimet? Ebből is látszik, hogy feltűnőségi viszketegségben szenvedett, ha neki ennyire fontos ki mindenkiről jelennek meg képek. – Biztos nagyon szép volt az esküvő, szívesen részt vettem volna rajta, de engem nem hívtak meg, pedig számítottam rá. Melissával mindig is jól kijöttünk. – szomorodott el látványosan. Ha nem tapasztaltam volna kétszínűségét, még meg is sajnáltam volna, de így… Legszívesebben rácsaptam volna az ajtót.

-          Egy esküvőre azok a személyek kapnak meghívást, akik számítanak valamit az ifjú párnak. A jelentéktelen emberek jelenléte nem kívánatos ilyen eseményen. – jegyeztem meg, mert már kezdett kicsit elegem lenni a bájolgásból. Az utolsó napomat ennek a perszónának kellett elrontania a megjelenésével.

-          Annie – szűrte ki fogai között a nevemet Erick és a derekamat ölelő kezével kicsit megszorította az oldalamat.

Ezt a pillanatot választotta a telefonom. Még szerencse, hogy megszólalt, mert még a végén olyat mondtam volna, amit magam is megbánok. Annyi képmutatás, ami ebből a nőből árad, még nem láttam. És ezt a nőt szerette Erick? Hová tette azokat a gyönyörű igéző szemeit? Ami igaz, az igaz, kívülről nagyon csinos, dekoratív egy hölgyemény, de belülről egy vipera, aki tele van méreggel.

Elnézést kérve tőlük bementem a nappaliba, hogy felvegyem a telefonomat, így őket kettesben hagytam. Reménykedtem benne, hogy Erick mihamarabb lerázza vendégünket. Édesanyám keresett telefonon, megkérdezte, milyen volt az esküvő és hogy megtudakolja, mikor repülők vissza, mert valamelyik nap Los Angelesbe kell jönnie, és ha már ott van, akkor találkozna velünk. Mindent szépen elmeséltem neki a tegnapról és tudattam vele, hogy az esti géppel már megyek is haza.

Miután elköszöntünk egymástól, akkor vettem észre, hogy Erick a bárpultnak támaszkodva engem figyelt, tekintete bosszús volt. Mi történt? Rám haragudna? De én nem csináltam semmit, az előbbi megjegyzésemen kívül, de szerintem az se olyan dolog, ami miatt haragudnia kellene rám. Vagy lehet nem is rám haragszik, hanem az a perszóna tett valamit?

-          Mi az Drágám, mi történt, miért nézel olyan bosszúsan? – kérdeztem tőle, közben a telefonomat letettem az üvegasztalra, majd felálltam a helyemről, hogy odamenjek hozzá.

-          Még te kérdezed? – lökte el a kezeimet, mikor át akartam karolni a nyakát, és ellépet mellettem.

-          Nem értelek. – fordultam meg és értetlenül néztem rá. – Én tettem volna valamit? Világosíts fel, kérlek?

-          Miért kellett Barbarát megsértened? – szegezte nekem a kérdést. Tudtam, így legyen szerencsém a szerencsejátékban.

-          Én? Megsértettem? Őt? – tagoltam a szavakat, ezzel is kihangsúlyozva azt. – Mivel? Azzal, hogy azt mondtam, az esküvőre azokat a személyeket szokták meghívni, akik fontos szerepet játszanak az ifjú pár életében? Szerintem, ezzel nem mondtam semmi rosszat. – nem vártam meg, hogy reagáljon valamit, folytattam. – Ha már ott tartottunk, hogy ki sértett meg kit, akkor hamarabb van nekem okom megsértődni, mint neki. – már közbe akart szólni, de felemeltem jobb kezem mutatóujját, hogy még nem fejeztem be. – Idejött azzal az ürüggyel, hogy meghívjon kávézni, mint aki elfelejtette volna, hogy előző nap volt a bátyád esküvője, ahol ott voltál. És aztán eljátssza, hogy mindabba volt, hogy én nem voltam jelen, valami hülye fotókra hivatkozva.

-          Talán nem hihette?

-          Ugyan, kérlek. Mind a ketten tisztában vagyunk vele, hogy a templomból kijőve nem egy kép készült rólunk. Egész idő alatt, míg itt volt olyan lenézően viselkedett velem, téged meg majd felfalt a szemeivel. – fordítottam neki hátat, keresztbe fontam karjaimat és lehajtottam a fejemet. Fájt, piszkosul fájt, hogy valaki szemet vetett a Szerelmemre, és a tudat, hogy közös múltjuk volt, még inkább félelemmel töltött el, hogy akár el is veszíthetem, még akkor is, ha Erick váltig állítja, nem érdekli más nő csak is én. Ettől a nőtől bármi kitelik.

-          Úgy veszem észre, itt valaki féltékeny? – állt mögém és simított végig mindkét karomon, vállamtól egészen a könyökömig, majd vissza. – Hmm, és ez nagyon izgató. – tűrte el egyik oldalról hajamat és orrával végig cirógatta a szabaddá vált területet. Szemeimet becsuktam, lábaim megremegtek érintésétől. Annie, légy erős! Nem gyengülhetsz el, most nem! Mondogattam magamban. Minden erőmet összeszedtem, és most én léptem el előle.

-          Elnézést, de nekem még csomagolnom kell. – nem nézve Erickre besiettem a szobába.

Becsuktam magam mögött az ajtót, majd lerogytam az ágyra és az ölembe húztam az egyik díszpárnát. Miért ilyen nehéz? Most biztos megsértődött, hogy elutasítottam a közeledését, de nem azért, mert nem kívántam volna a közelségét, az érintését… Semmire se vágytam jobban. De a szex nem megoldás mindenre, főleg nem a mostani helyzetre. Ajh, pedig nem sokon múlott, hogy nem omlottam a karjaiba. De ilyen könnyen nem vehet le a lábamról, mert én voltam a sértett, engem sértettek meg, még ha burkoltan is. És Ő mit csinált ahelyett, hogy kiállt volna mellettem? Semmit, még a végén én voltam a rossz. S én vagyok féltékeny? Én?

Sikerült megint felhúznom magamat. Felálltam az ágyról és az ágyra fektettem a szekrény mellé beállított kis bőröndömet, amit magammal hoztam. A szekrényből kivettem a ruháimat és szépen összehajtogatva beleraktam. Elég ügyesen végeztem vele, mert nem volt sok belőle, mert erre a 3 napra nem egy szekrénynyi ruhával jöttem. Már csak a fürdőszobából kellett volna kihoznom a pipere dolgaimat, de valahogy nem volt bátorságom kimenni a szobából.

Most mit csináljak? Nem akarok így, ilyen puskaporos hangulatban visszarepülni Los Angelesbe, de azt is tudom, hogy nem én leszek az, aki kezdeményezni fog. Hogy elüssem az időt, és átgondoljam, hogyan tovább, az ablakhoz mentem és a város forgalmát néztem. Akárhogy is erőltettem az agyamat, mindig egy kérdésnél lyukadtam ki: Miért védi ennyire Barbarát? A válaszra sehogy se jöttem rá. Azzal tisztában voltam, vagyis reméltem, hogy érzelmileg nem kötődik hozzá. Mit mondhatott neki ez a nő, ami miatt ennyire kitart mellette és elfelejtette azt a sok fájdalmat, amit nem egész egy éve okozott neki. Talán Sarahnak igaza volt, és rögtön a bál után el kellett volna mondanom neki a történteket, ami a mosdóban történt köztem és Barbara között?

Választ már nem tudtam magamnak adni a feltett kérdésre, mert nyílt az ajtó, ami mögött megjelent az a férfi, aki a gondolataim nagy részét kitöltötte. El is kaptam róla a tekintetemet, amint megláttam Őt, és próbáltam gyorsan kisurranni mellette a szobából, hogy aztán a fürdőbe mehessek, és összeszedhessem az ott lévő dolgaimat. Mielőtt kiléphettem volna, elkapta a karomat. Próbáltam szabadulni, de annyira erősen szorított, hogy a fájdalomtól fel is szisszentem. Ahogy meghallotta a hangomat, tudatosult benne, hogy fájdalmat okozott, és azonnal el is engedett, majd a pillanat tört része alatt magához ölelt.

-          Ne haragudj, Kicsim, nem akartam fájdalmat okozni. – kért tőlem bocsánatot. – Bocsáss meg, nem tudom mi ütött belém.

Az ölelését, még ha akartam volna, se tudtam viszonozni, mert úgy szorított magához, mint akinek az élete múlik rajta, kezeimet satuba tartva. Válaszolni akartam neki, de egy szó se jött ki a torkomon. Nagyon meg voltam illetődve a viselkedésétől, még soha nem viselkedett így, főleg velem szemben. Az efféle agresszivitás nem volt rá jellemző.

-          Kérlek, beszéljük meg a történteket, nem akarom, hogy így váljunk el. – az ágyhoz vezetett és leült rá. Én mellé ültem, megtartva a kellő távolságot.

Láttam rajta, hogy nem tetszik neki, hogy olyan távol ültem tőle, és nem az ölébe. Ha a szívemre hallgattam volna, akkor az ölébe ülök, de az eszem azt súgta, hogy ha meg akarom vele beszélni a kialakult helyzetet, akkor kell a távolság. Ki kell kerülnie az intimszférámból, mert ha nagyon közel van hozzám, elvesztem az eszem és akkor annak nem beszélgetés lesz a vége, és mindent a szőnyeg alá söpörnénk, mintha nem történt volna semmi. Talán percekig ülhettünk egymással szemben úgy, hogy egyikünk se szólalt meg. Mind a ketten a másiktól vártuk a kezdeményezést. Végül Erick törte meg a kialakult csendet.

-          Miért veszekszünk mostanában annyit? – tette fel azt a kérdést, amire én is választ akartam kapni, és amin annyit meg annyit gondolkoztam.

-          Talán KI miatt veszekszünk annyit, ez lenne a pontos megfogalmazás, és a válasz a kérdésedre pofonegyszerű, Barbara. – válaszoltam, mert mióta ez a nő felbukkant az életünkben, azóta nincs olyan beszélgetésünk, amiben nem hangzana el az ő neve és szítana konfliktust közöttünk. Ezt az elméletemet vele is megosztottam.

-          De hát nem is vagyok vele állandó kapcsolatban. Egy egyszerű barát a számomra. Azzal ő is tisztában van, hogy téged szeretlek, teljesen felesleges a féltékenykedésed. Ti nők annyira túlbonyolítotok dolgokat, olyanokat láttok, amik nincsenek is. – forgatta meg szemeit, és már megint ott tartottunk, ahol eddig, újra veszekedtünk a Vipera miatt.

-          Erick, nem hiszem el, hogy nem látsz át azon a nőn. Mindenkinek leesett, hogy mik a szándékai, csak te vagy vak, már megint. – pattantam fel, és emeltem fel én is a hangomat. Ha neki szabad, nekem is.

-          Ezzel mire akarsz célozni?

-          Csak arra, hogy megint hagyod magad behálózni, és iszod minden szavát, amit mond. – meglepődve és értetlenül nézett rám. Nem igaz, hogy még mindig nem esett le neki, ennyire nem lehet vak? Jobbnak láttam folytatni. – Emlékezz vissza, miket meséltél nekem a kapcsolatotokról, hogy mennyire szeretted, amit ő kihasznált és úgy manipulált, ahogy csak akart. Most is ugyanezt csinálja. Nyisd már ki a szemedet, vissza akar kapni!!! – pirítottam rá, hátha felébred az elvakultságából.

-          Miből gondolod ezt? Szerintem tévedsz. Megváltozott. – kötötte az ebet a karóhoz.

-          Biztos vagyok benne, hogy ez a célja. – ültem le újra mellé az ágyra. – Emlékszel a jótékonysági bálra, amikor összefutottunk vele? – bólintott. – A női mosdóban összetalálkoztunk és akkor nyíltan kijelentette, hogy csak egy csettintésébe kerül és az Ő ágyában kötsz ki. – ahogy ezt Erick meghallotta, a megdöbbenéstől hirtelen meg se tudott szólalni.

-          De… de miért nem szóltál nekem rögtön erről?

-          Hogy miért? Mert megbíztam benned, a szerelmünkben, abban, hogy nem hagyod magad manipulálni. De amint látom, Barbara nagyon jó úton halad, és félek, hogy célt is fog érni. – mondtam ki azt a mondatot, ami hetek óta a legnagyobb félelmem.

-          De én téged szeretlek, és nem tudnálak megcsalni, főleg vele nem. – fogta meg mindkét kezemet.

-          Tudom, hogy szeretsz, és annak ellenére, hogy nem kötöttél ki az ágyában, amíg nem tudtál erről az egészről, neki hittél velem szemben és őt védted. Erick, el kell döntened, hogy mit jelent a számodra Barbara, és hogy én mit jelentek neked. – húztam ki kezeimet az övéből, majd otthagytam őt a szobában és a fürdőszobába mentem.

Hidegvízzel megmostam az arcomat, le kellett nyugodnom, éreztem, hogy a könnyek égetik a szememet. Megtámaszkodtam a mosdó két oldalán és a tükörbe néztem. Egy fájdalomtól meggyötört arc nézett vissza rám. Reggel még álmomba se gondoltam, hogy a mai nap ilyen fordulatokat tartogat a számomra. Azt gondoltam, hogy azon kívül, hogy egy egész óceán választott el minket egymástól, és hogy Ő egy híres zenész, én meg egy hétköznapi egyetemista vagyok, nem lehet nagyobb problémánk, de tévedtem. Azt hittem, hogy a mi kapcsolatunkat semmi sem veszélyeztetheti, hogy a szerelmünk minden akadályt le tud győzni, ahogy legyőzte a távolságot, és a média által gerjesztett felhajtást is. Erre jött egy ex, aki felbolygatta a már-már idillikus életünket.

Nem értettem, mi azzal a célja Barbarának, ha tönkre teszi a kapcsolatunkat? Neki is meg volt rá a lehetősége, hogy boldog legyen Erickkel, de nem élt vele. Számára az énekes hírneve által nyújtott lehetőségek, hogy minél magasabbra fel tudjon kapaszkodni azon a bizonyos ranglétrán, fontosabbak voltak, mint a szerelem, ha egyáltalán valaha is szerette Ericket, amit kétlek. És mi van a mostani pasijával? Azzal is csak érdekből van? Szegény férfi, nem tudja, milyen kígyót melenget. De mi a francot foglalkozok ÉN az Ő magánéletével? Hisz most az enyém hever romokban, és jelenleg kilátástalannak látom a jövőmet Erickkel.

A saját érzéseimben biztos voltam, biztos abban, hogy mindennél jobban szeretem Őt. Érte még arra is képes lettem volna, hogy már most egyetemet váltsak a befejezése előtt, ideköltözzek hozzá Londonba, és itt folytassam a tanulmányaimat. Mindent hátrahagytam volna, csakhogy vele lehessek, de a történtek után nem tudom, hogy megmerjem tenni ezt a lépést. Elbizonytalanodtam, hogy helyes lépés lenne-e ideköltöznöm. Tudom, hogy szeret, de az, hogy az exe pártját fogta, az már sok. Ki tudja, mi mindent mesélt be neki az a nőszemély. Még azt is el tudtam képzelni róla, hogy engem állított be rossz barátnőnek Erick szemében…

Gondolataimat kopogás zavarta meg. Hátrafordultam. Erick állt az ajtóban. Ugyanolyan szomorú arccal nézett rám, mint amilyen az enyém is volt. Összeszedve pipere cuccaimat még egyszer körülnéztem a helységben, hogy nem hagyok-e itt valamit véletlenül. Amikor Erick látta, hogy kifelé tartok a fürdőből, nem állt az utamba, ellépet oldalra, hogy ki tudjak menni, majd követett engem a szobába. Miután a pipere táskámat is elraktam, behúztam a bőröndömet és magam után húzva kivittem, hogy aztán az előszobába leállítsam. Erick még mindig csak némán követte mozdulataimat, nem szólt egy árva szót sem, ahogy én sem.

A nappaliban hagyott telefonomért mentem és leülve a kanapéra, azonnal tárcsáztam a repteret, hogy áttetessem a jegyemet egy korábbi gépre. Bármennyire is fájt az egész, nem éreztem, hogy maradnom kéne. Mindkettőnknek át kell gondolnia a továbbiakat, de legfőképpen Ericknek. Az énekes rémült arccal nézett rám, miután a telefonbeszélgetésből leszűrte, hogy hamarabbi géppel szándékozom elutazni, amit sikerült is elintéznem, így a hét órási géppel megyek az esti tízes helyett. Igaz, New Yorkban át kell szállnom, de ez legyen a legkevesebb. Miután letettem a telefont a taxi társaságot akartam hívni, hogy rendeljek egy autót, ami kivisz a reptérre.

-          Kit hívsz? – kérdezte, hangja tele volt fájdalommal, amitől az én szívem még jobban elfacsarodott.

-          Taxit, ami kivisz a reptérre. – válaszoltam, és már nyomtam volna le a hívás gombot, mikor megéreztem kezét a karomon. Bőröm felhevült, szívem kétszer olyan gyorsan kezdett verni, mint általában. Érintésétől szikrák kezdtek el pattogni, amit szerintem mind a ketten érzékeltünk.

-          Ne hívj, majd én kiviszlek. – bólintottam beleegyezően, majd a telefonomat eltettem a zsebembe. – Melyik géppel mész?

-          A hét órásival. – válaszoltam, mire arcára kiült a döbbenet, amit meg tudtam érteni, hisz már öt óra volt.

-          De mi lesz az étellel, amit készítettem? – mutatott a konyha felé. Én is abba az irányba fordultam, és csak most vettem észre, hogy az étkezőasztal szépen meg volt terítve két személyre. A kör alakú asztal közepére két gyertya volt téve, ami arra várt, hogy valaki meggyújtsa. Ha eddig nem fájt eléggé a szívem, hát most megtörtént. Az elém táruló kép homályosodni kezdett a könnyek miatt. Miért kellett a mai napnak így alakulnia? Miért kellett annak a ribancnak itt megjelennie? Tettem fel magamban ma már nem tudom hányadszor a kérdéseket. Hogy összeszedjem magam, becsuktam a szememet és nagy levegőt vettem.

-          Sajnálom. – ennyit sikerült kipréselnem a torkomból, semmi többet, ami suttogásnak hallatszott, mert a hangom erőtlen volt.

Megráztam a fejemet és amilyen gyorsan csak tudtam az előszobába siettem. Telefonomat kivéve a zsebemből a táskámba tettem, felhúztam a cipőmet, és a fogasról levettem a kabátomat, hogy azt is fel tudjam venni. Erick ugyanúgy ott állt a nappali közepén, mozdulatlanul és maga elé révedt. Megköszörültem a torkomat, hogy ezzel jelezem, indulni szeretnék. Nagyot sóhajtott, és végül elindult az előszobába, hogy felvegye cipőjét. Telefonját a zsebébe süllyesztette, felmarkolta a komódon heverő autó kulcsait és kinyitotta a bejárati ajtót. Maga elé engedett, hogy ki tudjak rajta menni. Megfogtam a bőröndömet, hogy vigyem, de nem engedte, ki vette a kezemből. Hálásan ránéztem, és egy apró mosolyt is megeresztettem.

Az autóút első pár percében egyikünk se szólalt meg, mind a ketten el voltunk merülve gondolatainkban. Én végig a mellettünk elsuhanó épületeket néztem, és azon gondolkoztam, hogy mi minden vár rám otthon, ha hazaértem, történt-e valami változás? Eget rengető nagy változás biztos nem történhetett az elmúlt három nap alatt, de azért reménykedni lehet benne. Lehet, mire hazaérek Tom már visszaköltözött hozzánk és újra együtt vannak barátnőmmel. Ha jól emlékszem, a hétvégén kellett hazajönnie Vancouverből.

-          Most akkor vége? – törte meg a csendet Erick. A feltett kérdése hallatán azonnal felé fordultam és megrökönyödve néztem rá.

-          Miért, te ezt szeretnéd? – tettem fel én is a kérdést. – Mert én nem.

-          Nem, én sem. Akkor miért kell hamarabbi géppel hazautaznod? Még arra se adtál időt, hogy megbeszéljük a dolgokat, inkább elmenekülsz. – még mindig hitetlenkedve néztem rá, de valahol igazat is adtam neki, mert tény, menekültem. Menekültem, mert időre van szükségem, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkozni, és nem csak én, hanem ő is.

-          Erick, már mondtam, el kell döntenünk, hogy ki mit vár ettől a kapcsolattól, és ki milyen szerepet tölt be az életünkben. Próbáltunk beszélni róla, de mindig ugyanott lyukadtunk ki, Barbarát védted velem szemben, aminek az okát nem értem, és ez nem az első eset volt. Kell a távolság, hogy te is és én is higgadtan tudjunk gondolkodni a folytatásról. – fordultam előre, mert nem bírtam a szemébe tovább nézni. Fájt, nagyon fájt, hogy így kellett őt látnom, megtörve. Ez volt az utolsó, amit kívántam volna neki, és most én okozom a bánatát, miattam szomorú, hogy csak így otthagyom. De nem bírok itt maradni, úgy érzem, hogy ebben a kapcsolatban nem csak ketten vagyunk, hogy egy harmadik személy próbál befurakodni közénk.

Közben megérkeztünk a reptérre. Ahogy sikerült leparkolnia, Erick azonnal kipattant az autóból, hogy aztán kinyissa nekem az ajtót, és kisegítsen. A csomagtartóból kivette a bőröndömet, és elindultunk a bejárat felé egymás mellett. Éreztem, hogy legszívesebben a kezemért nyúlna, és megfogná azt, már nyúlt is az enyémért, de aztán meggondolta magát és visszaejtette maga mellé a kezét. Nem gondolkoztam, csak cselekedtem. Most az egyszer nem az eszemre hallgattam, hanem a szívemre. Megfogtam Erick kezét, és megszorítottam, hogy érezze, mellette vagyok. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el száját, és apró mosolyra húzódtak ajkai.

Sokáig nem tudtuk élvezni egymás közelségét, mert megérkeztünk az épülethez, belépve meg egyenesen mehettem leadni a bőröndömet. Amíg én ezt elintéztem, Erick elment hozni nekem szendvicset. Nagyon kedves gesztus volt a részéről, mert már nagyon éhes voltam. Egy félreeső helyen álltunk meg, és jóízűen elkezdtük majszolni ki-ki a saját szendvicsét. De nem sikerült teljesen észrevétlennek lennünk, mert így is észrevettek bennünket, és előszeretettel készítették a képeket rólunk. Hogy zavart-e? Most a legjobban, hisz Erick és köztem nem volt minden a legnagyobb rendben. Közben felszólították a New York-i járat utasait a beszállásra. Szembefordultam Erickkel, hogy el tudjak tőle búcsúzni, aki megfogta mindkét kezemet.

-          Amint hazaértél, hívj. – kért szemembe nézve.

-          Jelentkezni fogok. – válaszoltam. Nem mertem megmondani neki, hogy csak sms-t fogok küldeni neki, nem akartam még jobban elkeseríteni.

-          Nagyon fogsz hiányozni. – azzal magához húzott és szorosan magához ölelt, arcát a nyakamba fúrta, és éreztem, ahogy mélyet lélegzett. Próbáltam szabadulni az öleléséből, így is elég nehéz a búcsúzkodás tőle, de nem sikerült, feladtam, és viszonoztam az ölelését, ami nagyon jól esett.

-          Te is hiányozni fogsz. – súgtam a mellkasába, ami igaz is volt. Eddig bírtam tartani magam, és az első könnycsepp legördült az arcomról. – Erick, kérlek… ne nehezítsd meg. - szólaltam meg pár másodper után. Értette, hogy mit szeretnék és elengedett, eltolt magától, de csak annyira, hogy kézfejével le tudja törölni árulkodó könnyeimet.

-          Azért megcsókolhatlak búcsúzóul? – kérdezte, mire beleegyezően bólintottam, hisz én is ugyanúgy vágytam rá. Kezei közé fogta arcomat, hüvelykujjával végig cirógatott rajtuk, majd ajkaimra hajolt, hogy egy lágy csókot hintsen rájuk. A csók nem tartott sokáig, de annál nagyobb jelentőséggel bírt. Ebben az egy csókban benne volt minden, amit a másik iránt éreztünk. – Nagyon vigyázz magadra! – suttogta ajkaim közé, miután elváltak azok egymástól. – Szeretlek, ezt soha ne feledd! – nézett mélyen a szemembe. Viszonozni akartam vallomását, de nem tudtam, pedig ugyanúgy éreztem iránta. Csak egy bólintásra futotta tőlem, a sírás fojtogatta torkomat, ha akartam volna, se jött volna ki rajta egy hang sem. 

Közben bemondták az utolsó felszólítást is, így el kellett válnunk egymástól. Még utoljára jól megnéztem magamnak az előttem álló férfit, jó mélyen bevéstem emlékeimbe arcát, hisz a viszontlátás bizonytalan volt, majd elindultam a terminál felé. Jegyemet szorongatva álltam sorban, már csak 2-3 ember állt előttem, mikor a távolból a nevemet hallottam meg. Automatikusan az ismerős hang irányába fordultam és nem kis meglepetésemre Erickkel találtam szembe magam, aki levegő után kapkodott.

-          Annie, még… még egy kérdés… - lihegte. – Barbara mondott valamit, ami nem hagy nyugodni. – kíváncsian vártam a folytatást. Vajon mit mondhatott neki az a nő? – Miért mondtad azt neki, hogy napok kérdése és költözöl hozzám?

-          Nem fontos…

-          De én akkor is szeretném tudni. – kérte.

-          Mert ez volt az igazság. Még most, az év elején átjelentkezhettem volna egy itteni egyetemre, és itt fejezhettem volna be a tanulmányaimat. – láttam az arcán a megdöbbenést, és nem kellett ahhoz gondolatolvasónak lennem, hogy mi a következő kérdése. – Meglepetésnek akartam szánni, és csak akkor akartam róla szólni, ha már minden biztos és semmi akadálya annak, hogy költözzek Londonba. A jövő héten kellett volna a papírokat elintéznem, de a jelenlegi helyzetben már nem aktuális. – lefagyva állt előttem, a hallottaktól nem tudott megszólalni.

-          Kisasszony, a jegyét legyen szíves… - szólítottak fel.

-          Sajnálom. – mondtam még Ericknek, majd elfordulva tőle átadtam a jegyemet.

***

Az egész repülőutat szinte végig aludtam, ami köszönhető annak az altatónak is, amit bevettem. Kellett a pihenés, egy kis nyugalomra volt szükségem, úgy, hogy az agyam minden gondolatot kizárjon. Miután leszálltam a gépről, és magamhoz vettem csomagomat, egy taxit kerestem, amivel elvitettem magamat haza. Még mindig alig akartam elhinni, hogy így, ilyen körülmények között hagytam el Londont és vele együtt Ericket. Menekültem, nincs mit szépíteni a dolgon. Menekültem a kialakult helyzet elől, az elől, hogy szembenézzek ellenségemmel, és megvédjem azt, ami az enyém, a kapcsolatomat Erickkel. Talán hibát követtem el lépésemmel, de lehet, hogy nem. Lehet, ez fogja még jobban megerősíteni a kapcsolatunkat. Ha ezen túl leszünk, akkor nincs az a probléma, ami éket verhetne közénk.

-          Megérkeztünk, Hölgyem! – riadtam fel a sofőr hangjára. Kifizettem a fuvart, majd mielőtt kiszálltam volna, az autóban ülve felpillantottam a magas épületbe, egy nagy levegőt vettem és a sofőr által már kitárt ajtón kiszálltam. A negyvenes éveiben járó taxis kivette a csomagtartóból a bőröndömet, majd további szép estét kívánva elhajtott a Los Angelesi éjszakába.

A bőröndöm mellett állva újra felnéztem az épületre, nem tudom mit hittem, hogy talán az eltelt néhány perc alatt eltűnt. Megfogtam a szürke utazótáska fogantyúját és magam után húzva elindultam a bejárat felé. Belépve az épületbe egyenesen a lifthez mentem, és megnyomtam a hívó gombot. Beszálltam, és megnyomtam a megfelelő emelet gombját. Amíg nem értem fel, azon járt az agyam, hogy talán értesítenem kellett volna Breet arról, hogy hamarabb érkezem.

Kiszállva a liftből a lakásunk ajtajához mentem, előkerestem kulcsimat és próbáltam beleilleszteni a zárba, ami nem sikerült. Ezek szerint Bree otthon van, és a zárban hagyta a saját kulcsát. Miközben becsöngettem saját otthonomban, jót mosolyogtam a helyzet komikumán. Ilyen is ritkán fordult elő, hogy csengetnem kell, hogy bemehessek a saját lakásomba. Pár pillanat után neszezést hallottam odabentről, majd fordult a kulcs a zárban és kinyílt az ajtó. Bree álmos és megdöbbent képpel állt az ajtóban, meg se bírt mozdulni a megilletődöttségtől.

-          Szia, megjöttem, beengedsz? – telegettem kezemmel előtte, hogy hát még is „hahó, itt vagyok, be szeretnék menni!”.

-          Jah, be, bocsi. – eszmélt fel és félreállt az ajtóból.

Belépve felakasztottam a kabátomat, levettem a cipőmet és belebújtam pihe-puha papucsomba. Jó érzés volt végre megszabadulni, az amúgy más esetben kényelmes magas sarkúmtól. Táskámat bevittem a szobába, beállítottam a szoba egyik sarkába, most nincs kedvem kicsomagolni, majd később. Gyorsan átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, ami egy melegítő nadrágból és egy egyszerű rövid ujjú pólóból állt, majd kimentem barátnőmhöz, aki a kanapén ült és ásítozott.

-          Hogy, hogy ilyen korán hazajöttél? Csak későbbre vártalak. – ásított egy újabbat és közben az üres csokoládés papírokat szedte össze a kanapéról.

-          Már megint csokoládé? – kérdeztem tőle, ezzel is tereltem a témát, és elvettem egy újabb üres csokis papírt, hogy le tudjak ülni.

-          Szükségem van egy kis boldogsághormonra.

-          És Tom, ha jól tudom, már itthon van? – tettem fel a következő kérdésemet, mire elfintorodott.

-          Tegnap küldött egy sms-t, hogy csak két nap múlva jönnek haza. Érted? Sms-t! Máskor hívni szokott, most meg csak ennyit érdemlek. – és már nyúlt is az asztalon lévő Merci-s doboz után, hogy egy újabbat kibontson magának.

-          Ha így folytatod, el fogsz hízni. – jegyeztem meg, nem mintha az a fajta lenne, akinek ügyelnie kellene a súlyára, szerencsés alkata van, mert bármit megehet, és meg sem látszik rajta.

-          Cöch, most ez izgat a legkevésbé. – szúrta oda nekem, és beleharapott a csokijába. – Amúgy, még nem válaszoltál a kérdésemre. Hogy, hogy itthon? – fordult kíváncsian felém, közben jóízűen majszolta tovább a csokit. Ennyit arról, hogy elkerülhetem ezt a témát. De talán jobb is így. Előbb, vagy utóbb úgy is elmondtam volna neki, mi történt, és nekem is szükségem volt arra, hogy valakinek kiöntsem a lelkemet, és erre ki más lenne a legalkalmasabb? Hát persze, hogy a legjobb barátnőm. – De amint látom, a történtek ellenére is nagyon hiányzik neked az énekes. – és a pólómra mutatott. Lenéztem rá, hogy vajon mi olyan érdekes van rajta és akkor vettem észre, hogy Erick pólója van rajtam, amit még a nyáron itt hagyott. Nem tudatosan esett erre a ruhadarabra a választásom, tök véletlenül került a kezembe, ez volt a szekrényben legfelül, és én csak automatikusan kivettem egyet. Zavaromban elpirulok, amire nincs okom, hisz csak az igazságot mondta ki Bree. – Én nem értelek benneteket a bátyáddal együtt. Ez valami Wilmer szindróma, hogy mindkettőtök időt kért a másiktól?

-          Hidd el Bree, én örülnék a legjobban, ha nem így kellett volna eljönnöm Londonból. Te mit tettél volna a helyemben, amikor úgy érzed, hogy a kapcsolatotokban nem csak ketten vagytok, és bármit teszel is, a harmadik személy mindig ott van és őt védi?

-          Tudod mit? Azt hiszem, erre a csokoládéra neked nagyobb szükséged van, mint nekem. – és átnyújtotta a dobozt, amiből szívesen falatoztam én is.

-          Azt hiszem, holnap pár dobozzal be kell szereznünk ezekből. – böktem fél óra elteltével az asztalon üresen heverő csokis dobozra.

-          És ha így folytassuk, akkor pár aerobik órát is be kell majd iktatnunk. – meghökkenve barátnőm felé fordultam, és kérdőn néztem rá, hogy ezt most komolyan gondolja-e? – Na, jó, a tornát szerintem is mellőzük. – nevetett fel…